Az Apostolok Cselekedeteinek könyve tanúsítja, hogy az első keresztény közösségben kezdettől fogva megünnepelték az Eucharisztiát, amit kenyértörésnek neveztek (2,42). Jézus tanítványai naponként megjelentek a jeruzsálemi templomban, részt vesznek annak liturgiáján, de a „kenyértörést” házaknál végezték (2,46). Már az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk, hogy Troászban a keresztények a feltámadás napján, a „hét első napján” gyűltek egybe a kenyértörésre (ApCsel 20,7; IKor 16,1). Úgy tűnik, hogy ez volt az általános gyakorlat. Az utolsó vacsora rítusát annyiban utánozták, hogy a szentmisét kezdetben még egy vacsora keretében tartották (IKor 11,17). Az összejövetel közös étkezéssel, szeretetlakomával kezdődött (vö. Mk 14,22-24; Mt 26,26-28), s ehhez kapcsolódott a szentségi cselekmény a szent test és vér kiosztásával. Pozitív képet kapunk erről az összejövetelről Lk 22,7-38-ban és az ApCsel 2,42-47-ben. Még a 2. század hagyományát rögzítő Traditio apostolica is erről tanúskodik, amelyben külön fejezet van a „közös étkezésről” (26. fej.). A leírás szerint a hívek az összejövetelen „egy-egy darab kenyeret kapnak a püspök kezéből, mielőtt megtörnék a saját kenyerüket. Ez ugyanis áldás és nem eucharisztia, amely (olyan) mint az Úr teste” (uo.). Pál apostol leírása (IKor 11,17-22) azt is megmutatja, hogy ez a gyakorlat visszás helyzetekhez vezetett. A keresztény közösség gazdagabb tagjai külön étkeztek, lenézték a szegényebbeket, s így megosztottság jött létre a korintusi közösségen belül. Ezért az apostol azt követeli, hogy az Eucharisztia ünneplése előtt mindenki otthon étkezzék (21. és 34. v.), és az összejövetel maradjon istentiszteleti cselekmény. Nemcsak a Pál apostol által leírt korintusi egyházban, hanem máshol is voltak nehézségek az agapé-val kapcsolatban.

Lukács evangélista négy kifejezéssel jellemezte a jeruzsálemi ősegyház életét: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Az Apostolok Cselekedeteiből látjuk, hogy az ősegyházban az apostoli tanítás, a közösség és az imaélet centrumában álló kenyértörés a legszorosabban összetartozik. Az apostoli tanításban való megmaradás biztosította számukra a hit egységét és a jézusi tanításhoz való hűséget.

Az eucharisztián való részvételnek voltak feltételei. Erről tanúskodnak főként az egyházatyák írásai. A Didaché egyértelműen kijelenti: „Ne egyék és ne igyék az Eucharisztiátokból senki más, csak az, aki meg van keresztelve az Úr nevére. Erről mondta ugyanis az Úr, ne dobjátok a szentet a sertések elé (vö. Mt 7,6)”... „tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok” (Didaché, 9,5 és 14). Jusztinosz (f 165) még részletesebben megfogalmazza az eucha-risztián való részvétel feltételeit. Fontosnak tartja a keresztény hit igazságainak az ismeretét és az evangélium szerinti életet is: „Senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára az újjászületés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Krisztus meghagyta” (1. Apológia, 66,1).