Testvéreim! A Római Katolikus Egyház, amikor számot ad azokról a vonásokról, melyekről rá lehet ismerni és amelyek megkülönböztetik az összes többi vallásos közösségektől, akkor azt mondja, hogy a római egyház hívei magukénak vallják a hét szentséget, közösséget vállalnak Péterrel, a mindenkori római pápával, és anyjuknak vallják lélekben – a Boldogságos Szűz Máriát.

Három olyan adat ez, amiből rá lehet ismerni a Római Katolikus Anyaszentegyházra. De a Római Katolikus Anyaszentegyházon belül is vannak különbségek. Vannak szerzetesrendek, ilyen-olyan közösségek, melyek lelkiségét ilyen vagy olyan plusz adat még meghatározza. – Van két szerzetesrend, melyeket egészen különös Mária-tisztelet különböztet meg a többitől. Az egyik a szerviták, a másik a karmeliták. Érdekes, hogy egy időben keletkeznek ezek a rendek, szinte a ferencesekkel és domonkosokkal is egy időben, csak a karmeliták a Szentföldhöz kötődnek.

Hagyományuk úgy tudja, hogy voltak olyan keresztes lovagok, akik miután túljutottak a harcokon – vagy egy békességesebb idő következett, vagy kiderült, hogy az a hadjárat teljesen kilátástalan és az egészet lefújták, s vonult vissza mindenki –, a Kármel hegyére húzódtak vissza remetének. Közöttük Simon Stock, aki valahonnan Németországból indulhatott a Szentföldre. S ott, a Kármel hegyén megjelent neki a Szűzanya. Azon a hegyen, ahonnan szinte látni Názáretet, s látni a Genezáreti-tavat is. Ez az a föld, ahol az Úr Jézus felnőtt. Ez a Szűzanyának a hazája.

A Szűzanya itt jelent meg Simon testvérnek, és átadott neki egy skapulárét, mondván, hogy akik vállalják a vele való közösséget, azaz megtanulnak a Szűzanya gyermekeként élni és ennek a jeleként viselik a skapulárét, azokra neki külön gondja lesz. Olyannyira, hogy a  halálukban sem hagyja őket magukra. És gondja lesz arra is, hogy a tisztítótűzből is kimentse őket.

Amikor ezt Simon elmondta és a karmelita rend elkezdte a hívők között terjeszteni, kiderült, hogy az Egyház hatalmas ajándékot kapott; valami olyat, amit Szent Ferencen keresztül kapott a Porciunkula búcsújával. Kapott egy kapcsolatot, amit ha valaki jó szívvel vállal és levonja a következményeit, az üdvössége biztonságba kerül. Ebből persze hatalmas teológiai vita is lett, és a renden kívüli teológusok megbotránkoztak és vitatni kezdték, mondván: „Ilyen nincs! Mégis hogyan gondolja a Simon ezt?” – Simon pedig mindig csak azt mondta: „Bocsánat, ezt nem én gondolom, nekem ezt a Szűzanya mondta”. – A Szűzanya ajkán pedig valahogy úgy hangzott ez, mint a kánai menyegzőn: „Tegyétek meg, amit az én Fiam mond!”

Mert a Szűzanya gyermekének lenni azt jelenti, hogy az ember másként él, mint ha vadidegen lenne számára. Vállalni a közösséget vele azt jelenti, hogy az Ő Fiával vállalok közösséget. Vállalom azt a bizonyos igát, amiről az elmúlt vasárnapokon hallottunk.

És ez azért van így, mert a gyermeknek a szeme sarkában a mama mindig ott van. A gyermek figyeli, hogy amit én csinálok, ahhoz a mama mit szól? És megfordítva: egy gyermek mindig ott van az édesanyja látóterében. Akkor is, ha fizikailag ezer kilométerek távolságában van.

Katolikusnak lenni valami ilyesmit jelent: vállalni a gyermeki kapcsolatot a Szűzanyával. Kicsit mindig szemmel tartani Őt és figyelni, hogy amit éppen most csinálok, Szűzanyám, tetszik az Neked? Jó az, amit csinálok? És a Szűzanyának megvan hozzá a hatalma, hogy közölje: igen – vagy nem.

S ha az ember őszinte, akkor mindegyikünk érzi, hogy az üdvösségünk – amíg még itt a földön élünk – bizonytalan. Ezért olyan jó tudni, hogy a Szűzanyának gondja van a gyermekeire a halálban is, meg a halál után is, és hatalma is van ezt a gondoskodást érvényesíteni.

Adjunk hálát a Szűzanyáért az Úrnak.

S kérjük meg a Szűzanyát, segítsen nekünk gyermekeiként élni, s legyen ránk gondja akkor is, ha éppen nem viseljük a karmelita skapulárét. És legyen ránk gondja a halálunkban, a halálunk után is. Amen.