Testvéreim! A legtöbben úgy vagyunk, hogy öregedő fejjel kezdjük meghallani az Úr Krisztus szavát: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Ha valaki ezt végre meghallja, akkor elkezdődik a halálig tartó – olykor kilátástalannak látszó – küzdelem, hogy én, a korosodó ember, valahogyan olyan legyek, mint a gyermek, ártatlan és készséges. Ártatlan a rosszban és készséges a jóra: ebben a küzdelemben hányan és hányszor kedvüket vesztik. Az ördög ugyanis megkísért ugyanazzal a kérdéssel, amit Nikodémus tett föl az Úrnak. Nikodémusnak ugyanis az Úr azt mondta: „Bizony mondom neked, aki nem születik újjá, nem mehet be a mennyek országába.” És akkor Nikodémus megkérdezte: „Visszamehet-e valaki az anyja méhébe, hogy újra szülessen?!”

A korosodó embert ugyanez úgy kísérti meg, hogy „csak nem leszel ismét gyermeteg, infantilis?!” – Ezért kapunk az Egyházban olyan szenteket, akik egészen kicsi korban meghallják: ha be akarok menni a mennyek országába, akkor olyannak kell lennem, mint a kisgyermek. A ma ünnepelt szent, a Gyermek Jézusról nevezett Teréz, a „Kis” Teréz ilyen.

Mindössze két vagy három éves, amikor ezt a szót már hallja, és hozzá a hívást: „Én téged egészen magaménak akarlak.” Ugyanezt hallotta Szent Ágnes, Sziénai Szent Katalin vagy a mi Margitunk! És egészen fiatalon fölfogták: engem az Úr hív és kiválasztott magának. És amire felnőtté váltak, készen voltak! A szívük gondolatai megértek, és ártatlanok maradtak.

Teréz 12 éves korában kezdett el harcolni azért, hogy az Úr menyasszonya lehessen, intézményes keretek között. Kármelita apáca akart lenni. – 3 évig tartott, amíg a családjával, a püspökével, a pápával próbálta megértetni, hogy szándéka nem kamaszos fellobbanás: „én szeretni akarom az Úr Krisztust teljesen”.

Amikor végre beléphetett a Kármelbe, a kolostorban is meg kellett vívnia a maga harcait, és mindössze 9 év múlva meg is halt.

Úgy tűnik azonban, ott benn, a kolostorban az öreg apácák is megéreztek valamit ennek a léleknek az őszinte Krisztus-szerelméből. Mert nem küldték el egy másik kolostorba, nem irigykedtek rá, hanem befogadták – fiatal kora ellenére társukká fogadták krisztuskövető útjukon.

Teréz pedig nagyon kemény kísértésekkel küzdött az Úrért. Az Úr megengedte, hogy épp a hitében érjék nagy kísértések. Innen, a világból nézve, az ember először föl se fogja, micsoda gyötrelem lehet napról-napra, napirendszerűen teljesen odaadó életet élni az Úr Krisztus szeretetéért, s közben küzdeni a szörnyű kérdéssel: „igaz ez az egész?!”

A kísértés ilyen szituációban úgy fogalmazódik meg, hogy „te csak ne álmodozz arról, hogy Krisztust szereted! Te nem vagy normális. Talán hisztérikus is vagy. De ha mégis normális vagy, miből gondolod, hogy Isten, akinek te oda akarod adni az egész életedet, először is van, létezik?! – másodszor elfogad téged?!”

Szent Terézről följegyezték, hogy a halálos ágyán is ezzel a kísértéssel küzdött. A bennünket szerető és mindenható Isten kegyelmével meg tudja tenni ezt a csodát is, hogy miközben ilyen kísértések zsonganak valakinek a fülében meg a fejében, a szíve mélyén tudja: az én Istenem VAN, és a szeretetemnek a legnagyobb fokát pontosan azzal tudom megmutatni, hogy ezt a harcot megküzdöm Vele és Érte!

Ezért lehet példaképe és oltalmazója mindegyikünknek ez a 24 évesen a mennyországba ment, Gyermek Jézusról nevezett Terézia.

Kérjük meg őt, engedje, hogy vele együtt imádkozzuk szentáldozás után a Magnificatot. És amikor olyan kísértések érnek minket, mint őt, segítsen! S példájának fénye világítson számunkra, ha esetleg minden elsötétedik körülöttünk. – Mert a mi Istenünk VAN!, bennünket szeret és aki az állapotának megfelelően próbál „kicsi” lenni és igazán odaadni önmagát, azt az Úr Krisztus szereti és elfogadja. Amen.