Emiliáni Szent Jeromos áldozópap, rendalapító

Szentlecke Iz 58,7–11. Evangélium Mt 19,13–21.

Testvéreim! Emiliáni Szent Jeromos 50 olyan rendet alapított, melynek neve azt jelenti: „mi a szegények szolgái vagyunk”. 1537-ben halt meg, és akkor 51 éves volt. Ez azt jelenti, hogy a fiatalsága a 15. század végén a humanizmusnak, a reneszánsznak, meg Amerika fölfedezésének a bódulatában telt el. Ő maga is úgy gondolta eleinte, hogy „nekem is helyem van a nagyok és az erősek között, tehát katona leszek, hős leszek, híres ember leszek!”

Kapott is egy várat azzal, hogy „védd meg!” És nem tudta megvédeni. Huszonegynéhány évesen várkapitányként fogságba esett. És a fogságában ez az ember elkezdett gondolkodni: „Vajon mit ér a világ, és mit ér mindaz, amire eddig én törekedtem, ha egyetlen elvesztett ütközet meg tud semmisíteni mindent?”

És akkor eszébe jutott, hogy kicsi korában a szülei gyakran elvitték egy Máriakegyhelyre, a Szűzanyához. És kezdett könyörögni Máriához, hogy „Szűzanyám, ha még van valami terve a te Fiadnak velem – én vállalom azt, megteszem”. – És a Szűzanya eljött, leoldotta a bilincseit és kivezette a börtönből. Ő pedig, mert velencei születésű volt, bilincseivel a kezében ment, és Velencében a Szent Márk téren elkezdte mondani az embereknek, hogy „ide nézzetek, csodát tett velem Mária!”

Azután pap lett. És papként észrevette Velencében az árvákat. Az elhagyott gyerekeket. Akiknek a szülei vagy meghaltak, vagy egyszerűen kitették a gyerekeket az utcára, pontosabban a csatornákba. – Maga köré gyűjtötte őket és már nem volt érdekes számára, hogy ki mit gondol; egy dolog volt fontos, az, hogy aki gyöngébb, mint ő, annak ő kenyeret adjon, ruhát adjon, s ezeket a gyerekeket megtanítsa értelmes emberként élni.

Jó tudni, hogy pontosan vele egyidőben – mintegy 100 km-rel odébb – ugyanezt tette Merici Szent Angéla a kislányokkal. Ennek tudható be, hogy a reformáció éveiben és a reformáció vádaskodásai közepette ez a két szent – fölkarolva a nyomorultakat és rászorulókat – meg tudta mutatni, hogy az Egyház mire képes, amikor valóban teszi azt, amit az Úr Krisztus mond. Észak-Itáliát megmentették a reformációtól.

Azután amikor Szent Jeromos 50 éves lett, kitört egy járvány. Nem zavarta őt, hogy már rendfőnök, már nagyon sokan vannak mellette, sok városban ott vannak az intézetei: megy, szedte össze a betegeket – és maga is megbetegedett. És a betegek között odaadta az életét.

Az Egyházra ráhagyta a példát, hogy: „Vedd észre a nyomorultat! És ahogy tudsz, segíts.” Ugyanakkor Jeromos nagy példája annak is, hogy ezt a munkát – amit manapság „szociális gondoskodásnak” szoktak mondani – valamilyen formában intézményessé kell tenni.

Most ebben a szentmisében imádkozzunk azokért a testvéreinkért, akik már valamilyen intézmény kötelékében, szerzetben vagy másként, intézményesen tudnak segíteni a nyomorultakon. Mert eredményesen segíteni csak így lehet. Az igazi, hatásos segítéshez olyan közösségekre van szükség, melyeknek tagjai nem pénzért, nem világi javakért végzik a szociális munkát, hanem a felebaráti szeretet hősies tetteként, Krisztust látva a rászorulóban.

Ugyanakkor vegye oltalmába Szent Jeromos az árváinkat. A mai elhagyott gyermekeket. Imádkozzon értük, hogy találják meg őket olyan felnőtteket, akik őszinte Krisztus-szeretetből törődnek velük. Amen.