Diós István - Napi kenyerünk Szentlecke Iz 49,1–6. Ev Lk 1,5–17.23–25.57–58Keresztelő Szent János születése
Napi Ima4 imádkozás 

Testvéreim! Ez a mai ünnep egyrészt nagyon emberi, másrészt egy másik világot nyit meg a lélek előtt.
A két édesanya, Erzsébet és a Boldogságos Szűz már három hónapja imádkoznak, beszélgetnek a misztériumról, amit ők már hordoznak, de még nem tudják, hogy mi lesz belőle. Annyit éreznek, hogy itt most beteljesedik az, amit az Úr Ábrahámtól fogva ígért. És hordozzák az életet. Egy olyan történelmi helyzetben, ami Izrael számára fölért a teljes romlással. Ők pedig nem törődve senkivel, semmivel, hisznek, várnak és örülnek.
Örülnek János születésének. Akiről Zakariás egyelőre nem tudta elmondani, hogy az angyal azt mondta, hogy fiú fog születni, Jánosnak kell majd nevezni, és ő lesz az, akiről Malakiás megjövendölte: az Úr küldötte lesz, és előkészíti a Messiásnak az útját. Zakariás nem tudta ezt elmondani, mert hite erősítésére egy időre Isten – minden emberi gyöngeséget gyógyító jósága – elvette tőle a szót, megnémította őt. Hordozta a szívében az igazság ismeretét, és nem tudta elmondani addig, amíg el nem érkezett a születés utáni nyolcadik nap. De akkor a kérdésre, hogy mi lesz a gyereknek a neve, Zakariás írótáblát kér és ráírja, amint az angyaltól hallotta: „János az ő neve”. És akkor megoldódik a nyelve, s az öreg Zakariás hirdetni is kezdi a misztériumot.
Ott van a Szűzanya is. Ott van ő, aki ugyancsak hallotta Gábrielt – és igent mondott. Amikor kiderül, hogy tényleg fiú született, Máriának megdobban a szíve: „Hiszen az angyal ezt is mondta, hogy ez lesz a jel! Ez lesz a jele annak, hogy tényleg Isten küldötte járt nálam, hogy a nagynénim, Erzsébet fiút fog szülni – és itt van, íme itt van!”
Mindhárman tudják, hogy ez nem a természet rendje szerint történik. Hanem amint az Angyal mondta: Istennél semmi sem lehetetlen. És itt nyílik az ünneplő lélek számára az a másik világ, ahol nem az emberi korlátok és lehetőségek határozzák meg a dolgokat, hanem Isten mindenhatósága, irgalma és szeretete.
Mert ahogyan múlik az idő, az élő, katolikus lélek egyre inkább rájön: „Uram, Istenem, a Te irgalmad, kegyelmed mindenható. És hogy még engem is üdvözíteni akarsz, aki a bűnösök között az első vagyok, ebben látom, hogy tényleg nagy vagy! Lassan kiismerem a saját gyöngeségeimet, rosszaságomat, a saját korlátaimat, és ha hallom az üdvösség ígéretét, föl kell tennem a kérdést (és minél idősebb vagyok, annál inkább): Miként lehetséges ez?” Mert az ember számára a dolognak van egy testi oldala, és van egy lelki oldala. S amikor hallom: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van...” – fájdalmasan merül föl bennem a kérdés: „Uram Istenem! De hogyan? Mikor öregszem! És nem az élet felé öregszem; a halál felé öregszem!” – S ez még csak a kisebbik baj. Az önmagát ismerő lélek ismeri az erényeit és a rosszaságait, a jócselekedeteit, meg a mulasztásait és a bűneit: önmagának a szentség és a bűnösség közötti állapotát. A mennyek országába pedig csak a szentek léphetnek be. Így tehát, Uram, Istenem, miként lehetséges az, hogy én, ezekkel az adatokkal, amikkel egyre inkább rendelkezem, én oda belépjek?!
Ezen a mai ünnepen az öreg Zakariás is, Erzsébet is, a Szűzanya is, meg Keresztelő Szent János is ránk mosolyognak az égből és azt mondják: „Ne félj, csak higgy! Higgy és figyelj! És vedd észre az életedben Isten szeretetének a hívó szavát, a jeleit, a szentségeket. Engedd magad üdvözíteni!”
Segítsen nekünk Keresztelő Szent János, a két szülő, Zakariás, Erzsébet, és főleg a Szűzanya, hogy merjünk hinni! Merjük elhinni azt, hogy ami az embernél lehetetlen – az Istennél nem! De az isteni mindenhatóságot és szeretetet be kell engedni az életünkbe! És fogadja el tőlünk a mi Istenünk ezt az ünnepet a hálánk és a jószándékunk jeleként. Annak a jószándékunknak a jeleként, hogy mi akarjuk, hogy az Ő üdvözítő szeretete bennünk is mindegyikünkben – végre tudja hajtani azt a csodát, ami majd a saját üdvösségünk beteljesedése lesz. Amen.