Testvéreim! A ma ünnepelt szent, Néri Szent Fülöp Assisi Szent Ferenc -típusú szent, csak 300 évvel később élt. Végigélte a 16. századot. És ő, az egyszerű kis fölszentelt pap – semmi méltóság, semmi rang, semmi nagy hivatal – Róma apostola lett.

A szentek között arról nevezetes, hogy ő a nevető szent, aki megszentelte a humort. És azokban az évtizedekben, amikor folyik a Trienti Zsinat meg zajlik a reformáció, ő szelíden, csöndesen odaélte Rómában az Egyház elé, hogy a Krisztus-tanítványságnak a legfontosabb része az alázat.

1515-ben született Firenzében, nagyon jómódú családban. Az apa jegyző, a felső körökben is járatos ember. Fülöp születése után rövidesen kiderült, hogy ezt a picit lehet szeretni! Azután ahogy cseperedik fölfelé, egyre inkább látszott, hogy okos, értelmes, rendkívül szolgálatkész kisgyermek, s egyszer csak bejáratos lesz Firenzében a domonkosok Szent Márk kolostorába. Ez az a kolostor, amit Fra Angelico díszített a képeivel.

A kicsi Fülöpöt nagyon megszerették az atyák, ő pedig késő öregkorában azt mondta: „Tudjátok, ami értelmes dolog bennem van, azt én ezeknek a domonkos atyáknak köszönhetem.” – Ott tanult írni-olvasni.

12 éves, amikor Nápolyból jön egy nagybácsi, és a papával meg a mamával megegyeznek, hogy mivel neki nincs gyereke, de van egy rendkívül jól menő üzlete (kereskedő, mégpedig nagykereskedő!), hadd vigye el magával ezt a gyereket! Megtanítom a kereskedelemre, és ráhagyom az üzletet. Milyen jó lesz ez az egész családnak! El is vitte magával Fülöpöt.

Ő el is kezdett tanulni, azzal a gondolattal, hogy jó, akkor én kereskedő leszek. De a szívében már ott mocorog régóta a gondolat: nekem vagy domonkosnak kell lennem, vagy nem tudom, minek, de valahogy az Úr Krisztus közelébe kell majd kerülnöm. És mire 15 éves, addigra világosan látja, hogy a kereskedelem nem neki való.

Azután az egyik reggel hűlt helyét találja a nagybácsi. A gyerek nincs sehol. A gyerek fogta magát, és minden nélkül, gyalog elindult Rómába. Ott eltelik 15 év, ami alatt Fülöp nem csavargó, nem betörő, hanem járja a templomokat, néha koldul, mert hát enni azért kell; és fölfedezte a katakombákat. S közben az imádságos, bűnbánó élet során az Úr Krisztus nagyon közel emelte magához.

36 évesen szentelték pappá, 1550-ben. És látja, hogy Róma, a pápa városa mennyire, mennyire nem keresztény! Amit a reformátorok mondanak az Egyház ellen, abban bizony van igazság is! S akkor elkezd prédikálni, gyóntatni. Följegyezték róla, hogy néha 12–15 órát gyóntatott. Ebben két dolog csodálatos. Az egyik: honnan jött annyi gyónó? A másik: hogyan bírta ezt fizikailag? És bírta!

Nagyböjtökben elindult és naponta végigjárta a hét nagy római bazilikát. Vezeklésül. Bűnbánatból. S egyszer csak százak meg ezrek járták vele ugyanezt a kis zarándoklatot napról napra. És közben kiderült, hogy rendkívül közel van az Istenhez – és nagyon vidám lélek. A fiatalok körében az a hír járta, hogy a legjobb vicceket Rómában Fülöp atya tudja. Ugyanakkor a legnagyobb tudósok vonzódtak hozzá. S amikor vasárnap délutánonként a templom melletti teremben – ma azt mondanánk – tudományos előadásokat kezdett szervezni, meg muzsikáltatott azokkal a zenészekkel, akik hozzá jöttek, kiderült, hogy ez az ember nagyon művelt. Nagyon kulturált. A viccei nem egy humorista szellemi sziporkái, hanem az élet nagyon bölcs szemléléséből fakadó, szent humor. Amikor kétszer-háromszor bíborossá akarta őt tenni a pápa, ezt is humorral utasította vissza és hárította el magától: „Bíborosi kalap? Mi az az örökkévalósághoz képest?! Nekem az örökkévalóság fontosabb, mint hogy rangjaim legyenek!”

Följegyezték róla, hogy ismételten elragadtatásba esett: miközben térdelve imádkozott, egyszer csak a kegyelem fölemelte a földről a testét, és lebegett a szentélyben. Akik jönnek a templomba, elképedve látják, mi történik, miközben a sekrestyés takarítja a szentélyt. Odarohannak hozzá: mi van itt tulajdonképpen? A sekrestyés pedig – mintha azt kérdezték volna tőle, hány óra van – csak annyit mond: „Semmi különös. Elragadtatásban van a Fülöp atya.”

Az Úr megőrizte benne az alázatot. Minden kegyelem, minden rendkívüli, apostoli eredmény ellenére és mellett. S ilyenkor el lehet gondolkodnunk azon, hogy az az öröm, ami a föltámadott Krisztusból árad az Egyházban, mennyire fontos! És mennyire jó dolog az, ha valakinek a szívében – mint ételben a só – egy csöppnyi humor ott lakik. A saját keresztjét is jobban tudja viselni, a másikat, a felebarátot pedig adott esetben éppen ezzel tudja fölemelni: kicsit földeríti őt az esetleg nagyon fekete órájában.

Imádkozzon értünk ez a derűs szent, hogy a keresztünk hordozása közben el ne feledkezzünk arról, hogy az Úrban – a Föltámadott Úrban – nekünk örvendeznünk lehet és örvendeznünk is kell. Amen.