Testvéreim! Bosco Szent János áldozópap az ifjúság nevelésének az egyik legnagyobb szentje. A 19. században élt. Amikor 1888-ban 73 éves korában meghal, maga mögött hagy egy intézményt, amit nem önmagáról nevezett el, s azt sem engedte meg, hogy később róla nevezzék el, hanem – mint Szent Angéla, aki alapítását Szent Orsolyáról nevezte orsolyitáknak – Bosco Szent János a maga közösségét Szalézi Szent Ferenc oltalma alá helyezte.

Mert Szent Ferenchez hasonlóan ő is úgy érezte és úgy látta, hogy a lelkipásztornak először is szeretettel kell közelednie az emberek felé. S nem azzal kell kezdenie, hogy a fejükre olvassa a bűneiket – „már megint mit csináltál!” –, hanem arra kell biztatni őket, hogy „bándd meg a bűneidet, azután... csinálj amit akarsz, csak bűnt ne kövess el... és örülj az életednek, amit, ha szépen éled, az örök boldogságban fogsz folytatni. Mert szeret az Isten!” – Mint Szalézi Szent Ferencnek, János számára is ez volt a lelkipásztorkodás alapelve.

Bosco Szent Jánosban az Egyház ismét megcsodálja azt, ami minden szentre jellemző, hogy nagyon élesen meg tudják különböztetni a jót és a rosszat. Adott esetben – mint Bosco János is – különbséget tudnak tenni az engedetlenség és a nagyobb jónak a szolgálata között. Mert azt elvileg mindenki tudja, hogy engedelmesnek lenni jó, engedetlennek lenni rossz. De annak fölismeréséhez, hogy „én ugyan most nem azt teszem, amit általában a szokás rendje szerint tenni kellene, még csak nem is azt, amit általában tőlem az elöljáróm elvárhatna; hanem elindulok egy másik úton; nem lázadásból, hanem mert megláttam egy problémát, bajt, és a lelkiismeretem diktálja, hogy az életemet kell odaadni azért, hogy ez a baj egy kicsit enyhüljön...” – ennek fölismeréséhez rendkívüli kegyelem, alázat és odaadás szükséges.

Bosco Szent János ennek nagy esete. Nagyon szegény gyermekkor és ifjúság után – melynek során megjárt sok iskolát, nem gimnáziumot, nem a gazdagabbak intézményeit, hanem mesterségeket tanult, egyiket a másik után – otthonról hozta magával a Gondviselésre hagyatkozó szegénység ismeretét és szeretetét.

Azután amikor pappá szentelik, megnyílik előtte a lehetőség, hogy kórházlelkész legyen. És ha ott marad, akkor nyilván a betegápolásnak a szentjeként ünnepeljük ma. De nem maradt ott. Mert egyszer csak észrevette, hogy Torinóban, a már akkor iparosodó városban a fiatal fiúkkal nem törődik senki. Első „élménye” egy kamaszgyerek volt, aki betévedt a sekrestyébe, és a sekrestyés kidobta azzal, hogy „te még azt se tudod, hogy itt köszönni kell!? talán lopni jöttél?!” – János pedig, a fiatal pap visszahívja ezt a gyereket. Észrevette, hogy ez a gyermek nem gonosz, nem azért jött most ide, hogy pimaszkodjon a sekrestyéssel, hanem ezt a gyereket senki nem tanította meg sem keresztvetésre, sem köszönteni, sem viselkedni. És átvillanhatott a lelkén az, hogy hát... igen... e gondozatlan, neveletlen kamasz számára a dolgok egyenes folytatás az – hiszen ő is élni akar! embernek született! –, hogy mivel senki sem tanította meg szépen élni, néhány éven belül a börtönben lesz. Mert először duhajkodni kezd, azután gonoszkodni kezd, azután be fog törni, esetleg gyilkolni fog. Vagy... forradalmárt nevelnek belőle az Egyház ellenségei.

És akkor – az akkori, hagyományos papi pályáktól eltérő módon, tehát engedetlenül – elindul és maga köré gyűjti ezeket a gazdátlan, apátlan-anyátlan, neveletlen gyerekeket.

János nem pedagógiai programot, nem tanügyi reformot hajt végre. Hanem szereti azokat az elesett, gazdátlan kis életeket, akik egyszer csak elkezdenek özönleni köréje. Egyik gyermek hozta a másikat, kettesével, ötösével, tizesével jöttek nap mint nap. Ő pedig kezdte tanítani őket – élni tanítani őket.

Múlt szombaton este itt, a templomunkban egy öreg, 85 éves szalézi atya ajkáról hangzott el, hogy az egész Don Boscó-i pedagógia kulcsmondata: „Bármit csinálhatsz, csak bűnt ne kövess el! És örülj az életnek!” Ez a szaléziekre mind a mai napig jellemző. Amikor az ember egy-egy szalézi intézetbe bepillanthat, mindig kiderül, hogy ezen alapelv szerint nevelik a fiatalokat. És ők ezt megérzik, akkor is, ha egy esztergapad mellé állítják oda őket – most pedig esztergálunk, mert úgy tűnik, a te életed azzal fog eltelni, hogy esztergályos leszel –, s akkor is, ha bármi másra nevelik őket. Ezek a gyermekek engedik, hogy odaállítsák őket a munkaeszköz mellé és tanítsák őket dolgozni, mert rájöttek arra: „engem itt szeretnek”. S ezek a gyerekek tudnak imádkozni, tudnak nagyon vidáman játszani is. Nem gonoszkodnak egymás között, hanem megtanulják egymást is szeretni.

De ehhez kellett egy szent, aki odaadta az életét ezekért a gyerekekért meg ezért az intézményért. Miközben a kortársaitól újra meg újra azt kellett hallania: „Te nem vagy normális, gonosz vagy...” – az ellenségeitől azt kellett hallania: „Te világidegen vagy, ellensége vagy a többieknek...” Bosco Szent János pedig tudta, hogy nem így van. Tudta a lelkiismeretében: „Én szeretem az Urat, és próbálom tenni azt, amit Ő éntőlem elvár, a többiekért. A kicsinyekért, a gazdátlanokért.”

Hálát adunk az Úrnak az ő szentjeiért. És kérjük Bosco Szent Jánostól a közbenjárást és segítséget, hogy tudjunk szeretni úgy, mint ő. Észrevenni a bajokat, s azután szeretettel segíteni; hogy aki felé segítő kezet nyújtottunk, az érezze meg, hogy jó az Isten! Jó bűn nélkül élni, Istenhez tartozni, hogy örülni lehessen az életnek. Amen.