Testvéreim! Nagy Szent Gergely pápát ünnepelve két dolgot kérünk tőle. Az első, hogy vegye oltalmába az utódát, II. János Pál pápát; a másik, hogy sok-sok kegyelmet kérjen azok számára, akik – mint ő – késői hivatásként lépnek az Egyház szolgálatába.

Ugyanis Nagy Szent Gergely – Szent Ambrushoz hasonlóan – fiatal korában úgy gondolta, hogy kormányzati pályához vannak adottságai, meg az egész családi környezete, baráti köre erre szánta. Tanult és elkezdett dolgozni a „birodalmi adminisztrációban”, a római világ kormányzásában. Kapcsolatai úgy segítették, hogy harminc évesen, 570 körül Róma város első embere – ma úgy mondanánk, főpolgármestere – lett. S ha még azt is szem előtt tartjuk, hogy ekkor már nincs Rómában császár (a Nyugat-Római Császárság fölbomlott, annak már vége van), akkor kiderül, hogy Gergely fél Itáliának első embere. És nagyszerűen végezte a feladatát.

Csak éppen – mint Ágostonnak is – a szíve volt nyugtalan. Hiába aratta az egyik sikert a másik után, tartott rendet Rómában és a környéken, érezte: nem vagyok a helyemen és igazában nem ez az én dolgom. Ezért 35 évesen lemondott. Visszavonult a családi palotába, kolostori életet kezdett – és megtalálta a lelke nyugalmát. Később, pápa korában mondja: „Ott éreztem, ez az én dolgom! Elmélkedni, imádkozni, az igazság felé közeledni, amennyire csak lehet.”

Egyszer csak üzenetet kapott a pápától: „Gergely, szükségem van rád! Légy a diákonusom!” – Lett, és hozta magával a kormányzásban eltöltött öt év tapasztalatait, a kormányzati rutint. Meg azokat az ismereteket, hogy emberek bizonyos hivatali intézkedésekre hogyan reagálnak. Tudta, hogyan kell jól vezetni.

S egyszer csak a pápa ismét magához hívatta, és mondta neki: „Gergely, készülj, Bizáncba küldelek követemnek!” – Ez akkor is rendkívül kényes dolog volt, hiszen Bizánc teljesen más világ volt. De Gergely ment, és keservesen meg kellett tapasztalnia, hogy ő a maga részéről a pápa nevében hiába tudná megoldani a problémákat, kicsinyes udvari intrikák miatt sorozatosan zátonyra futnak az Egyház nagy ügyei. És a császár homlokegyenest ellenkezően intézkedik, mint amire szükség volna. Erre lemondott, visszajött Rómába.

Elérkezett az 590. esztendő, megválasztották pápának. Péter székéből az Egyházat 14 év alatt minden tekintetben rendbe szedte, és olyan örökséget hagyott ránk, amit mind a mai napig használunk, csodálunk, élünk belőle. Például ránk hagyta a szentmisének a római kánonját, amit ő szerkesztett meg. Azután ránk hagyta a gregorián éneket. Nem kis dolgok ezek! És közben gazdaságilag is, fegyelmileg is talpra állította az Egyházat.

Ajánljuk nagyon az ő oltalmába II. János Pál pápát, mert hasonlítanak egymásra. Az egyéniségük is hasonló, de a történelmi helyzet is, amiben ő élt és II. János Pál él, nagyon hasonlít. Gergely pápa ugyanis lezárta az egyháztörténelem klasszikusan római korszakát, és megnyitotta a következő korszakot, amit a történészek a népvándorlás korának neveznek. János Pál pápáról már most mondják az értékelő történészek, teológusok, hogy korszakot zár és nyit. Ami mindig nagyon fájdalmas és igen sok kegyelmet igénylő feladat.

A másik, hogy manapság elég sok az úgynevezett késői hivatás, olyan férfiak lépnek papi szolgálatba, akik a világban már valamilyen hivatalban, feladatkörben, munkakörben éveket, esetleg évtizedeket eltöltöttek, s érzik azt a nyugtalanságot, amit csak az csillapít le, amikor otthagynak mindent, és odaadják magukat az Egyház szolgálatára. Nem könnyű dolog! Nagyon sok kegyelem kell hozzá, de rendkívül sok áldás fakad belőle! Imádkozzon értük is Gergely pápa!

Bennünket meg segítsen, hogy az örökséget, amit ránk hagyott, megismerjük, megbecsüljük, élni tudjunk belőle. Amen.