Testvéreim! Ha megnézzük a térképet, az eurázsiai kontinens keleti vége Korea. Utána már csak a tenger meg Japán következik. A kereszténység a 18. század végén kezdte megérinteni Korea népét. Azt a keleti kultúrát, amelyik a saját hagyományai, sőt a saját írott hagyományai szerint több mint háromezer éves. Egy ősi kultúra, de Kelet, ahol a népek, országok úgy gondolkodtak, hogy nekünk nagyon gondosan őrizni kell magunkat, mert jaj nekünk, ha idegenekkel kapcsolatba kerülünk.

Ugye Kína megépítette a maga többezer kilométeres nagy falát, nehogy idegenek be tudjanak jönni vagy tőlük valaki ki tudjon menni. Ugyanezt Korea aránylag egyszerűen meg tudta oldani, mert csak egy pár száz kilométeres szakaszt kellett biztosítani, egyébként tenger veszi körül az országot, és szellemileg szinte légmentesen el lehetett zárni a félszigetet a kontinenstől.

1791-et írtunk mi, európaiak, amikor egy koreai férfi Kínában járva fölfigyelt a kereszténységre, és megkeresztelkedett. A koreai misszió egyedülálló sajátsága, hogy nem idegenből jött papok kezdték hirdetni az evangéliumot, hanem bennszülött, odavaló, egyszerű laikus hívő.

Amikor megismerjük e koreai vértanúk történetét, jobban el tudjuk képzelni, hogyan is terjedt a kereszténység a kezdetek kezdetén a Római Birodalomban. – Ugyanis akkor is, most is családok tértek meg. Az az egy férfi, aki Pekingben megkeresztelkedett és hazament, először a családjában kezdett misszionálni. Pontosabban először a család vette észre, hogy másként viselkedik, mint eddig. A családfő, a legidősebb férfi számon kérte: hogyan lehetséges, hogy te nem végzed a mi háromezer éve szokásos szertartásainkat; mit csinálsz te térden állva? Nálunk ez nem szokás! Akkor ez a fiatalember – nyilván annak, akiben a legjobban megbízott a családon belül – elkezdte mondani, hogy amikor térdelek, imádkozom. Mégpedig az élő Istenhez imádkozom. A föltámadott Krisztushoz imádkozom. – Így kezdte hirdetni az evangéliumot.

1791 után majdnem 30 év telt el, míg az első európai misszionáriusnak sikerül „beszöknie” Koreába. A határ még változatlanul zárva volt, meg is ölték. Száz évvel később, 1836-ban szentelődött föl az első koreai pap, akit név szerint ismerünk, és róla nevezzük el az egész csoportot: Kim Szent András és társai.

Kereszténnyé lenni Koreában 1886-ig életveszélyes volt, annyira, amennyire csak a legvadabb római birodalmi üldözések idején. Akiről megtudták, hogy keresztény, abban a pillanatban államellenes összeesküvőnek, a társadalom fölforgatójának, idegenek csatlósának bélyegezték – amiket mi is hallottunk, nem is egyszer –, és üldözték.

1984-ben, tehát 16 évvel ezelőtt, amikor II. János Pál pápa meglátogatta Dél-Koreát – Észak-Koreába be nem tehette a lábát! –, a fővárosban, Szöulban 103 név szerint és pontos adatokkal ismert vértanút avatott szentté. De hozzátette: „Testvéreim, ti itt Koreában és ti mind szerte a világon, ehhez a 103-hoz még gondoljátok hozzá azt a többi körülbelül ötezer vértanút, akiről a koreai hagyomány tud, meg azokat, akiket egyelőre csak az élő Krisztus ismer. Akik abban a 100 esztendőben életüket adták a hitükért.”

Távol-Keleten ma sem veszélytelen kereszténynek lenni. Koreában talán már nem, de Kínában veszélyes dolog. És mi igazában nem is tudjuk, hogy mi minden történik ott, messze, Keleten. De az Úr nevének a dicsérete már hangzik.

Azt jó tudnunk, hogy a kereszténység terjedése ma is nagyon komolyan a családhoz kötődik. Nálunk úgy, hogy a család megőrzi a katolikus hitet, másutt úgy, hogy egy családtagtól elfogadja az egész család Krisztust.

Kérjük meg ezeket a koreai szent vértanúkat, hogy értünk is imádkozzanak! Mert azt, hogy Távol-Keletért imádkozzanak, hogy Koreát vegyék a gondjaikba, nem kell tőlük kérni. Ez nekik természetszerűen adódik a szeretetben, a mennyországban. De adjunk értük hálát! És néha az imádságainkban szólaljon meg a kérés: Szentlélek Úristen! Napkelettől napnyugatig nyisd meg az emberek szívét, hogy befogadják az evangéliumot! Amen.