Testvéreim! Szent Januáriusz a nápolyiak szentje. Akire ők nagyon régóta, az 5. század óta úgy tekintenek: ő a mi patrónusunk, aki velünk kommunikál. Minden évben kétszer jelet ad nekünk, figyelmeztet, vagy örvendetes jelet ad, hogy veletek vagyok, ne féljetek!

Ez a jel a vércsoda, amiről mi szinte soha nem hallunk. Azért nem, mert a hitetlen ember, amikor hall az Isten dolgairól, nevetni kezd, gúnyolódni kezd, vagy tagadja a csodát, mondván, hogy ilyen nincs. S ha odateszik az orra elé – nézd, lehet hogy szerinted ilyen nincs, de figyelj csak, nézd meg, itt van, történik; és tényleg történik – akkor a hitetlen lélek elmegy és hallgat, mondván, amiről nem beszélek, az nem létezik.

Ez történt és történik Januáriusszal, aki az utolsó keresztényüldözésben lett vértanú. Abban az időben, amikor még nem lehetett sejteni, hogy 15 év múlva mi történik, de már élt, már fiatal ember a Konstantin. Diocletianus, a császár még úgy érezte, hogy neki igazában egy ellensége van, a keresztények, akiket ki kell irtani. És ha 50 évvel korábban úgy gondolták, hogy ki kell irtani a pásztorokat, Diocletianus most úgy gondolta, hogy ha a pásztorok kiirtása nem vezetett eredményre, akkor irtsuk ki a nyájat.

Az Egyház ezt is túlélte. Januáriusz, aki püspök volt, amikor hírét vette, hogy diákonusait meg híveit egy csoportban fogták el, börtönben tartják, és ki fogják őket végezni, úgy érezte, mindegy, hogy ebből mi lesz, nekem ott kell lennem a bárányaim mellett. Ment, és ott a börtönben bátorította őket. Mellettük volt. Aminek az lett a vége, hogy őt is megfogták, vadállatok elé vetették őket, de a hóhérok és a nézők legnagyobb ámulatára – amint ez nemegyszer megtörtént – amikor rájuk eresztették a vadállatokat, azok nem bántották őket. Az oroszlánok meg a párducok mint a macskák odabújtak a lábukhoz, és nem bántották őket.

Ha ebbe egy kicsit belegondolunk, megdöbbenünk, hogy micsoda jeleket kapott az akkori világ is. És nem arra következtettek a jelekből, hogy ki lehet az az Úr, akinek a hívei, íme, a szemünk láttára érintetlenek maradnak, nem! A jelenlévő bíró kiadta a parancsot, hogy tereljék el a vadállatokat, a keresztényeket pedig dobjátok tűzbe. – És nem égtek meg! Erre az volt a következő parancs: fejezzétek le őket.

Januáriusz vérét egy asszony fölfogta, mert a keresztények akkor már tudták, hogy akik a vérüket ontották Krisztusért, azokban olyan erő van és olyan közbenjáró hatalmuk lesz, amikor odaérnek az Úrhoz, hogy velük kapcsolatban kell maradni.

A nápolyiak maradtak is Januáriusszal. Ő pedig esztendőről esztendőre jelét adta és adja annak, hogy ezt a kapcsolatot én is őrzöm veletek.

Abban az üvegedényben, amelyben összeszáradva őrzik a vérét, a mai napon – meg májusban – a vér friss embervérré változik. Annak jeleként, hogy jelen vagyok, veletek vagyok! Ne féljetek!

Erre a 18–19. században az volt a hitetlen világnak a reakciója, hogy ez szemfényvesztés, ilyen nincs. A legkülönbözőbb magyarázatokkal próbálták csalássá minősíteni a vércsodát. Utoljára azt mondták, hogy igen, amikor annyian összegyűlnek a templomban, a páratartalom odáig emelkedik, hogy folyékonnyá válik az üveg tartalma. Igen ám, csak amikor felfedezték a vér összetételét és mikroszkóp alá tették ezt a vért, ami a Januáriuszé, kiderült, hogy igazi, friss embervér. Nem bűvészmutatvány, hanem igaz.

Az Egyház keresi a kapcsolatot a szentekkel. És a szentek visszajeleznek: ne féljetek! Merjünk a szentjeinkhez imádkozni! Amikor érezzük, hogy segítettek, merjük nekik megköszönni! És ma a nápolyi testvéreinkkel együtt hálát adunk az Úrnak Januáriuszért, és kérjük, hogy segítsen nekünk – a világ hitetlenségei közepette meg a világ gonosz elhallgatásai közepette – beszélni az Úr igazságairól, meghallani Krisztus igazságát és élni a szentek életét. Amen.