Testvéreim! Három napja Liguori Szent Alfonzt, a képzett, tudós, ügyes rendalapítót, püspököt ünnepeltük. Ma egy vele ellentétes alkatú, de ugyanolyan szent lelkipásztor, Vianney Szent János ünnepnapja van.

150 esztendeje, hogy Vianney János 1859-ben, 73 évesen meghalt, egy teljesen eldugott, korábban ismeretlen kis dél-franciaországi faluban, amely a lelki megújulásnak az egyik fókusza lett. Általa.

Vianney János által, aki gyerekkorát a francia forradalom idején és az utána következő években élte. Az, hogy iskolába járjon, nemcsak a forradalom meg az azt követő események, hanem a család szegénysége miatt sem jöhetett szóba. A plébános tanítgatta olvasni, számolni, s néha megcsóválta a fejét: „Édes fiam! De butácska vagy! Hát nem kaptál értelmet?!” Ahogyan a gyermek növekedett, észrevette benne ugyanakkor, hogy nagy esze nincs, de szíve van! És a szíve tiszta. Ebből a gyerekből alighanem pap lesz.

Igen ám, de amikor János 20 éves lett, besorozták Napóleon seregébe. Nem volt kibúvó, nem volt magyarázkodás, katonának kellett lennie. De János szívének tisztasága nem tűrte a katona-létet. Tudta, hogy ha egy katonaszökevényt elfognak, főbe lövik. Mégis megszökött, mondván: inkább lőjenek főbe, de ezt a bűnhalmazt, amit ez a katonaság jelent, én nem vállalom!

Bujdosnia kellett sokáig. 25 éves, amikor egyszer csak jött a hír, hogy amnesztiát kapnak az ilyen katonaszökevények. És akkor jelentkezett a szemináriumba, hogy pap legyen.

Egyik vizsgán a másik után bukott meg. És ha nincs a háttérben az egykori plébánosa, pappá nem szentelik őt. Mert az az öreg pap már látta, hogy ez a János nem fog nagy teológiai műveket írni, de jó pásztor lesz! – És lett!

Fölszentelése után 3 évig káplán volt, s a plébánosa nagyon megszerette ezt az őszinte, jóakaratú, nem lángész, de az Isten dolgait halálosan komolyan vevő fiatal papot. Aki anélkül, hogy akarta és tudta volna, a lelkipásztoroknak elkezdte adni a példát. A lelkipásztoroknak, akik emberek! Nagyon könnyen elvétik az utat, és egyszer csak úgy érzik: igazában én egy ranglétra előtt állok, és ha elég ügyes vagyok, akkor egyik fokról a másikra mehetek fölfelé. – És a pásztor elvéti a dolgát, ha nem a bárányokkal törődik elsősorban, hanem a saját ranglétrájával. Ha ez történik, egy halom dolgot nem vesz észre, és mint pásztor gyönge lesz.

Jánosról viszont 3 évi káplánság után a püspöke meglátta, hogy én ettől a szegény papomtól sok mindent nem várhatok, de pásztornak jó! És elküldte Ars-ba, egy pici kis faluba, amelyiknek már évtizedek óta nem volt saját papja. János pedig a megérkezése után nem sokat gondolkodott, nem sokat számolt, s főleg a saját ranglétráját illetően nem latolgatott, hanem fölismerte, hogy ezekért az emberekért felelős! Lehet, hogy csak százan vannak, lehet, hogy pillanatnyilag a fele alkoholista, másik fele ki tudja, mit csinál a templombajárás helyett, de ő mint lelkipásztor felelős értük! És elkezdett imádkozni, böjtölni, vezekelni értük. Verítékezve készült a prédikációkra, amit ezeknek az embereknek tartott.

És gyóntatott. Mert a szava hatni kezdett. Ott, Ars-ban a plébánosukat hallgatva nem tudományos vitákat kezdtek egymás között az emberek, hanem elkezdtek gyónni. János pedig a halálos ágyak mellett egyre nagyobb örömmel észlelte, hogy ezek az emberek jól halnak meg.

40 évig volt Ars plébánosa. Nem akart sehova tovább menni, nem akart följebb menni, nem akart rangot, nem akart ő semmit. Nem tartott nagy prédikációkat. Csak arról beszélt: „Emberek! Ha egyszer megszülettünk erre a földre, az örök üdvösség lehetőségére születtünk. A bűnökkel eltékozolja az ember az örök üdvösségét. A kárhozat pedig halálosan komoly dolog. Aki nem üdvözül, elkárhozik. Aki nem hisz, elkárhozik.” – Ilyen alapigazságokat mondott. Semmi többet, semmi nagyobbat. És mégis, egyszer csak arisztokraták, püspökök jöttek a gyóntatószékéhez.

Tudjuk róla, hogy évtizedeken át naponta 14–16–18 órát ült a gyóntatószékben. Semmi légkondicionálás, se fűtés, se semmi kényelem a gyóntatószékben! Iszonyatos fizikai megterhelés ez is! És a pásztor szíve győzte! Az Úr pedig csodákkal bizonyította, hogy ez a János neki kedves papja. Az Úr Krisztus úgy tudott rá nézni, hogy ebben a Jánosban az én pásztor-szívem dobog! Jönnek a megtérő bárányok egymás után százával.

Ez az a nagy példa, amit János ráhagyott az Egyházra, a lelkipásztorokra. S most, ebben a szentmisében kérjük meg őt, hogy a lelkipásztorainkat vegye oltalmába! Segítse őket annak a fölismerésében, hogy tőlük az ítéletükön, amikor meghalnak, az Úr Krisztus nem azt fogja megkérdezni, hogy milyen gyorsan haladtál a ranglétrán és hányadik fokot érted el? Hanem tőlük azt fogja megkérdezni: „És a bárányaid? Kapták-e tőled idejében az élet kenyerét? Itattad-e őket az élet vizével? Fürdetted-e őket Krisztus vérében? Tanítottad-e őket járni az élet útján? Tanítottad-e őket szeretni? Mindegyiket, a maga állapotában?”

E kérdésekre a jó lelkipásztornak nem is kell válaszolnia – szóban. Mert az ítéletén ott vannak körülötte mindazok, akiket ő vezetett el a jó halálon keresztül az üdvösségre. De nem könnyű jó lelkipásztornak lenni! Ezért kell imádkozni a lelkipásztorokért. És hálát adunk az Úrnak azért, hogy adja az ilyen példákat. A legképtelenebb történelmi pillanatokban és évtizedekben is adja. Legyen áldott érte Ő, a mi emberszerető-szívű, isteni Pásztorunk! Amen.