Testvéreim! Fábián vértanú és pápa volt, Sebestyén vértanú és katona volt. Fábián pápa 250-ben halt meg az Úr Krisztusért. Abban az üldözésben, amelyik Egyiptomban Pált arra indította, hogy remete legyen. Amikor pápa lett, 236-ban, úgy tűnt, az Egyháznak végre egy csöndes, békésebb időszaka lesz. De Fábián tudta, hogy elődei, az előtte élt pápák mind vértanúk lettek. Tudta: „Ha én elfogadom a választást és elfogadom a Péter hivatalát, alighanem az életembe kerül.” – És vállalta.

Sebestyén, amikor katona lett, szintén tudta: „Nekem igazában nem volna szabad kereszténynek lennem.” Mert mint korábban nálunk, Magyarországon, akkor is voltak állások, hivatalok, amik nem tűrték, hogy valaki vallásos legyen, s főleg hogy katolikus vallású legyen. – Ezt Sebestyén is tudta: „nekem nem volna szabad katolikus kereszténynek lennem”. És megmaradt kereszténynek.

Mind a ketten könyörögve kérték az erőt: „Istenem, ha ebben az állapotban – pápaként, illetve katonaként – kéred, hogy szeresselek, én megpróbállak Téged ebben a hivatalban szeretni. Végzem a szolgálatot, amíg lehet.”

Sebestyénről tudjuk, hogy katonaként – sőt, testőrtiszt volt! – nagyon sokat segített a börtönben lévő keresztényeken, támogatta a testvéreit a hitben. Arra ítélték, hogy a tulajdon katonatársai – miután céltáblául kikötötték – nyilazzák halálra.

Ez a két szent példát ad, hogy fölismerjük mi is: „az Urat én ebben az állapotban szerethetem!” És ha egy lélek hajlandó szeretni az Urat, akkor hallja a parancsot: „Ennek vagy annak, a testvérednek tedd meg azt, amire szüksége van! Szolgálj neki!” S rendszerint az életünk ebben telik el. Ebben a szeretetből fakadó szolgálatban öregszünk meg, aminek nagy tanúságtevő ereje van. De hányszor érinti meg az embert a kísértés: „Menekülj innen, menekülj ebből a szolgálatból! Hiszen tönkremész benne!” – Az istenszerető lélek azonban tudja, hogy nem szabad! Nem szabad elfutni! Itt kell maradni, mert csak így tudom megmutatni azt, hogy: „Jézusom! Tényleg szeretlek Téged!” S akkor a végén hangzik a szó: „És most kövess engem!”

Emiatt könyörög az Egyház azért, hogy „Istenünk! Add meg nekünk a kegyelmet, hogy meglássuk, mit kell tenni! És add az erőt, hogy a meglátottakat képesek legyünk végrehajtani. Akit Te arra hívsz, hogy remete legyen, az merjen elmenni remetének. Akit Te arra hívsz, hogy a családban áldozza föl magát a szeretetért, az merjen jó feleség, jó férj, jó édesapa, jó édesanya lenni!” És így tovább... Mert a szentek az életük végén mind boldogan követik az Urat, és egy örökkévalóságon át hirdetik a mennyországban, hogy „én tettem, amit az Úr tőlem kért, szerethettem abban az állapotban, amit Tőle kaptam ajándékba. És hogy végig tudtam vinni az életemet, ez csak Neki köszönhető, akitől az élet maga és az élethez szükséges erő is származik.”

Merjük kérni újra: Jézusom! Add meg a lelkünknek a látást, hogy minden áldott nap – ma is – meglássuk, amit tennünk lehet és tennünk kell. S add hozzá az erőt, hogy végre is tudjuk hajtani a jót, amiben megmutathatjuk, hogy tényleg szeretünk Téged! Amen.