Testvéreim! Amint a szentek élete mutatja, tiszteletük az életszentség egyik legbiztosabb útja. Amikor a Hiszekegy végén azt imádkozzuk, hogy „hiszem a szentek közösségét”, ezzel azt mondjuk: hiszünk abban, hogy a szent személyek, a szentek között kapcsolat, egység van, mégpedig nemcsak az egy időben élő szentek – például Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás, vagy Szent Gellért, István és Imre stb. – között, hanem a már mennyországban élők és a földön élők között is. Szép példája ennek a kapcsolatnak a ma ünnepelt szent története.

Lúcia a szicíliai Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. A város mintegy negyven mérföldnyire volt Cataniától, ahol Szent Ágota sírja volt. Egy alkalommal Lúcia elzarándokolt a vértanú Ágota sírjához, hogy édesanyja gyógyulását kérje. Miután az édesanya meggyógyult, Ágota megjelent Lúciának egy álomban, és megkérdezte – mintha csak Lúcia a kishúga lenne –, hogy miért idegenben keresték a gyógyulást, mikor Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr általa éppen oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Útjukon hazafelé Lúcia megkapta az engedélyt anyjától, hogy egyedül Istennek élhessen, azaz ne kelljen férjhez mennie, a hozományát pedig szétoszthassa a rászorulók között.

Hazaérve tehát Lúcia el is kezdte szétosztani a vagyonát a szegények között. Amikor a vőlegénye megkérdezte Lúcia dajkájától, mit jelentsen ez, az okos asszony így válaszolt: „A menyasszonyod talált egy igen értékes kincset, amelyet meg akar szerezni magának. Most megválik mindenétől, amije van, hogy megvehesse azt a mindennél értékesebb kincset.” Az ifjú ennek hallatára kíváncsisággal és boldogan várta a közeli napot, amikor ő is részese lesz Lúcia kincsének. De megdöbbenve kellett rájönnie, hogy Lúcia csak a szegényekkel törődik, szó sincs semmiféle olyan kincsről, amire ő gondolt. Rájött, hogy a menyasszonya keresztény, és bosszúból följelentette a bírónál.

Lúcia kihallgatását jegyzőkönyv őrizte meg számunkra:

A bíró ráparancsolt, hogy áldozzon az isteneknek, mire a bátor leány így felelt: „Egy áldozat van, ami tetszik Istennek, és ez a szegényeken való segítés. Mivel már semmim sem maradt, magamat adom oda.” A bíró rendreutasította: „Ilyesmit a magadhoz hasonló, ostoba keresztényeknek mondj, de ne nekem, mert én a császár törvényére vigyázok!” „Tartsd hát magadat a császárod törvényéhez – mondta neki Lúcia –, én meg szívem Urának, Jézus Krisztusnak a törvényéhez tartom magam. Te féld a császárodat, s én az én Istenemet félem. Keresd uradnak kedvét, én pedig arra törekszem, hogy Krisztus előtt legyek kedves!”

Akkor a bíró megfenyegette, hogy nyilvánosházba záratja. Lúcia rettenthetetlenül így válaszolt: „Ezzel a testet nem tudod beszennyezni, mert az csak úgy lesz tisztátalan, ha az akarat is beleegyezik a bűnbe. Ezért még ha el is veszed erőszakkal testem tisztaságát, akaratomat erre nem tudod rávenni. Mire vársz? A testem kész a kínokra!”

A bíró parancsot adott, hogy vigyék nyilvánosházba Lúciát. Csakhogy a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: olyan nehézzé tette a testét, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani helyéből. Ezután, mint annyi más vértanú esetében, a legkülönfélébb kínzások követték egymást, majd a bíró parancsára karddal döfték át a torkát.

Lúcia a legkedveltebb szentek egyike, ünnepét valamilyen módon azok is számon tartják, akik szentekről, életszentségről hallva egyelőre csak sajnálkozva mosolyognak. És mint általában lenni szokott, ha Istent kihagyjuk a dolgokból, helyére sok emberi butaság és tévedés kerül: így Lúcia napjára – és a 13-as számra – is sok babona rárakódott az idők folyamán.

Mindennek semmi köze ahhoz a fényhez, amit Lúcia sugároz ránk, akik a mai szentmisében Isten dicsőségét és a kegyelem csodáit ünnepeljük, őrá emlékezve.

Imádkozzon értünk Lúcia, Ágota és a mennyország többi lakója, hogy velük együtt ott legyünk majd mi is – és a ránk bízottak is – a szentek boldog közösségében. Amen.