Szent Perpetua és Felicitász vértanú asszonyok

Szentlecke 1Kor 1,18–25. Evangélium Mk 10,35–45.

Testvéreim! Szent Perpetua, Felicitas és öt férfitársuk abban az üldözésben lettek Krisztus vértanúi, melyet a császár azzal a szándékkal rendelt el, hogy elvágja a kereszténység utánpótlását. Kimondta: mostantól fogva tilos kereszténnyé válni! Akire pedig rábizonyosodik, hogy ilyen szándéka van, vagy rábizonyítható, hogy e parancs után keresztelkedett meg, az számítson rá, hogy az életével fizet ezért a törvényszegésért.

Perpetua gazdag család leánya. Felicitas, a rabszolganője, nyolcadik hónapjában járó kismama. Perpetuának van egy kisfia, akit még szoptat. Mindketten katekumenok egy olyan kis csoportban, ahol a katekéta mellett vannak ők ketten és még négy másik férfi. Följelentették őket, hogy – parancs ide, parancs oda – ezek a gonosz törvényszegők lám hittant tanulnak, sőt keresztségre készülnek! Hatukat együtt tartóztatták le. De amikor a hitoktatójuk megtudta ezt, csatlakozott hozzájuk. Így lettek heten.

Nagyon kemény harcokat kellett megvívnia Perpetuának, akinek az apja minden követ megmozgatott, hogy megmentse a lányát. Bejárt a börtönbe is, könyörgött és sírt a lányának, elvitte magával a pici fiút, mondván: „Könyörülj meg legalább a gyermekeden, ha már rajtam nem!”

Ám ők hatan ott a börtönben mégis megkeresztelkedtek. Az Úr Krisztus megadta nekik azt a fajta világosságot, amit csak a Szentlélek tud gyújtani egy lélekben.

Az ilyen lélek látja, hogy a földnek minden kincse, minden emberi kapcsolata semmi ahhoz képest, amit a mennyek országa jelent. Perpetua tudta: azzal, hogy nem engedelmeskedik az apjának, nem sérti meg a negyedik parancsolatot, hanem az apjával való kapcsolatát is, a kisfiával való anyaságát is átviszi, átmenti a mennyországba. – Ezek nagyon kemény dolgok, s hogy mennyire, azt. igazán csak azok értik, akik hasonló helyzeteket megjártak. Ők tudják, mennyire másként lát az ember akkor, amikor a szó szoros értelmében az élete kerül kockára, vagy komoly hátrányt kell vállalnia a hitéért, azért, mert Krisztushívő!

Arra ítélték őket, hogy a császár születésnapján, a cirkuszban, a nép gyönyörködtetésére vadállatok végezzenek velük. Különös módon az állatok nem bántották ezeket az embereket. A római törvény szerint pedig ha a halálraítéltet a vadállat nem bántotta, ez az ártatlanságának volt bizonyítéka: fölmentették és visszaadták az életnek. – A ma ünnepelteket azonban megölték, mert a felbőszített nép ordítva követelte a halálukat: „Öljétek meg, ha másként nem, karddal!” – És megölték őket.

Perpetuától ránk maradtak a följegyzések arról, hogyan készültek ő meg a társai a vértanúságra. Ránk maradt a vértanúságuk története is, szemtanúktól. Az ember olvassa ezeket, és elborzad, hogy az önmagát jogállamnak nevező, állítólag művelt római világ mire volt képes. Ugyanakkor az Egyház megünnepli azokat a vértanúkat, akik megkapták az Úrtól az erőt, hogy az egész világgal szemben őrizzék a hitet Krisztusban, a Szentháromságban, a mennyországban.

Segítsenek nekünk ezek a szent vértanúk. Segítsen nekünk Perpetua és Felicitas, hogy az előttünk álló nagyböjtöt jól tudjuk végigélni. Ha lesznek harcaink – hiszen egy nagyböjtöt komolyan vevő léleknek előbb-utóbb támadnak küzdelmei, ha mással nem, önmagával, szeretete növekedéséért, olykor a bűneivel, rossz szokásaival –, segítsenek nekünk, hogy egy kicsit meg tudjuk ízlelni azt, milyen jó harcolni az Úr Krisztusért, és megtapasztalni azt, hogy „Jézusom, nem én, hanem Te bennem, a Te erőd bennem győzni tud!” Amen.