Testvéreim! A mennyország kapujában, amikor valaki belép, elkezdődik a boldog élet, ami örökké tart. A boldogságnak a fő forrása az, hogy a lélek láthatja az Istent. De hozzátartozik a boldogsághoz a többiek boldogságában való részesedés is. Ott a szentek beszélgetnek, és az egyik fő téma az: „Mondd, te mit adtál oda Krisztusért?” – Ez egyébként az ítéletnek is kérdése. Mert ott az Úr Jézus Krisztus nem vizsgálóbíró, aki arra vár, hogy föltárják előtte a bűnöket, hanem csak ránéz a lélekre, és a lélek fölajánlja Neki a bűnbánatát is, és azt a kincsét is, amit a földi életben gyűjtött az Istennek adott áldozatokkal.

A vértanúk – az ítéleten is, meg abban a boldog párbeszédben is, ott, a mennyországban arra a kérdésre, hogy „Te mit adtál oda az Úr Krisztusnak, és az Úr Krisztusért?”, elmondhatják: „Az életemet! Abban a drámai pillanatban, amikor a halállal kellett szembenéznem, és választani kellett, hogy megmenekülök-e a földi élet egy bizonyos idejére még, vagy most azonnal meghalok, féltem. De a Szentlélek, aki ezekben a pillanatokban nemcsak a döntő szót adja a vértanúk ajkára a vallatókkal szemben, hanem az erőt is meg a bátorságot is adja, nekem is megadta, hogy a halált és az örök életet válasszam.”

Az a 22, akiket ma ünneplünk, nem is olyan régen, alig 110 éve, Ugandában halt meg Krisztusért 1885. november 17-e és 1887. január 27-e között. A rendkívüli a történetükben az, hogy az Egyház ahhoz már hozzászokott, hogy amikor misszionáriusok megérkeznek egy új földre, az első nemzedék vagy a második missziós nemzedék vértanú lesz. Ezek azonban bennszülöttek. Nem misszionáriusok. Ezek odavalók. Testvérei azoknak, akik megölték őket. Az emlékezetüket őrzők, akik látták őket meghalni, elmondták, hogy e vértanúk nagyrésze, legalább a felük, igazában meg sem voltak keresztelve, amikor halálra ítélték őket! A nagy vád az volt ellenük, hogy szembeszálltak a király, a hatalom. a keresztény erkölcs szerint mocskos, kívánságainak.

És inkább meghaltak. Ezzel Afrika megkapta új, a legújabb korban az első vértanúit, akiket az Egyház ünnepel.

Ilyenkor jó elgondolkodni azon, hány száz és hány ezer azoknak a száma, akiket ma is megölnek, csak azért, mert keresztények. És mi alig-alig veszünk róluk tudomást. Mert róluk a világ nem ad hírt. Haláluknak nincs hírértéke, mondják a nagyok.

Csak éppen a mennyországba úgy érkeznek meg, hogy én is, meg én is, meg én is – és százával és ezrével – életemet adhattam oda egy ilyen drámai döntésben Krisztusért. Amit Szent János látott, az a mennyországnak a része, annak a boldog mennyországnak, ahová mi is vágyakozunk. S jó tudnunk, hogy az Úr Krisztus tőlünk is meg fogja kérdezni: „Mondd, mit adtál oda értem?”

Ez nem üzleti számvetés. Ez a szeretetnek a kérdése. Mert a föltámadott Krisztus mindegyikünkre úgy tekint, hogy „Én meghaltam érted, odaadtam érted az életemet. És te? Mivel viszonoztad ezt?”

S aki csak egy pohár vizet is adott a legkisebbnek az Úr Krisztus kedvéért, annak már joga lesz belépni a mennyek országába. Aki pedig, Szent Ágoston szavával élve, a fehér vértanúságban lett a szeretet áldozata – tehát hűségben, a kilátástalanságok viselésében, kitartásban, állhatatosságban adta oda az életét –, az boldogan vallhatja meg az Úr kérdő tekintetére: „Jézusom, igazában az életemet adtam Érted. Az életemet éltem végig érted.” Mert a hűségben mindvégig kitartó élet után a nem-vértanúk is elmondhatják ezt.

Segítsenek nekünk ezek az ugandai vértanúk, a mi fekete bőrű testvéreink, hogy egyszer mi is elmondhassuk ezt. Amit csak lehet, odaadjuk az Úr Krisztusért – szeretetből. Amen.