Testvéreim! Szent Romuáld azokban az évtizedekben élt, amikor Szent Gellért. 154 És majdnem földiek. Gellért velencei, ő meg ravennai. Furcsán indult az élete. Gazdag családban született, és egyszer csak az édesapja a rokonsággal összeveszett, és párbaj lett belőle. Romuáld látta, hogy az apja megöli az egyik rokont a párbajban. Az akkori törvények szerint a párbajban győztes félnek vezekelnie kellett 40 napig. Az apa azonban nem volt hajlandó, mondván, nekem igazam volt, igazságot szolgáltattam, nekem nem parancsol senki.

És akkor Romuáldban megmozdult valami. Itt – apám bármit is gondol – mégiscsak embervér folyt. Fogta magát és fölajánlotta, hogy elmegy az apja helyett vezekelni. Egy kolostorba küldték, és miközben teltek a napok, Romuáldnak kezdtek a dolgok kivilágosodni: mit ér az egész földi élet, ha egy darab földért az emberek képesek ölni. Megszólalt a hitbeli ismereteiből a Kain–Ábel képlet. Mint keresztény ember egyszer csak kezdte fölismerni: „Uram, Istenem, mi úgy viselkedünk a világban, mintha Krisztus el se jött volna”. – És akkor fölhangzott a szívében egy hang: „Romuáld! Ha ezeket a dolgokat te így látod, akkor hagyd el a világot! Gyere utánam! Kövess engem!”

És Romuáld belépett abba a kolostorba, ahol vezekelt az apjáért. Nagyon komolyan vette a dolgait: számára az engedelmesség engedelmesség volt, magyarázkodás nélkül; a szegénység szegénység volt; a tisztaság tisztaság volt.

Azután pedig amit megélt Szent Benedek, megélte ő is: a kolostorban élők és – miután már fogadalmat tett – a rendtársai meggyűlölték. Mert benne láthatóvá vált az, hogy jól is lehet szerzetesnek lenni. Megalkuvások nélkül, odaadottan, őszintén, tisztán. Meg is akarták ölni, mondván: „Te lehetetlenné teszel bennünket”.

Romuáld elmenekült, és elkezdte azt a remete-életet, amelyben évtizedeken át újra és újra fölfedezte, hogy a magányban – a világtól távol, szegényen, de Isten szeretetében és ismeretében gyarapodva, küszködve a saját természetével is – a tökéletesség útját lehet járni. Egyre közelebb lehet kerülni az Istenhez.

A végén akadtak hozzá hasonló gondolkodású férfiak, és belőlük alakult meg a kamalduli remeterend, mely jellé vált az Egyházban, itt Nyugaton is. Annak a jelévé, hogy a csöndben, magányban, mindenkitől távol az Eucharisztia olyan istenközelségbe tudja vinni a lelket, ami a világban elérhetetlen.

Mert ezek a Romuáldot követő remeték, mint ő maga is, úgy éltek, hogy volt egy kis kápolna, azután kb. 500 méteres körzetben kis remeteházak; ezekben a remeteházakban volt egy priccs meg egy oltár – mert ezeknek a remetéknek a többsége pap volt, akik naponta miséztek –, más nem. Éjszakára összejártak zsolozsmázni, a nagy ünnepekre összejöttek a kápolnába a szentmisére. De az életük központja a magányban is az Eucharisztia volt.

Ma van Rómában a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus első napja. Ezzel a szentmisével odakapcsolódunk. Ennek a mostani kongresszusnak a témája és a mottója az, hogy Jézus Krisztus, az ember egyetlen Megváltója az élet Kenyere. Az Egyház ma is belőle él. Mi is belőle élünk. – A szentáldozás után majd azt az Aquinói Szent Tamástól származó imádságot imádkozzuk, amelyik ugyanezt mondja el hálával, hittel, szeretettel: amit az Úr Krisztus az Utolsó vacsorán ránk hagyott, az számunkra valóban az élet Kenyere, mindaddig, amíg ezt a földi életet járjuk. Imádkozzon értünk szent Romuáld, és segítsen minket, hogy ez valóban így legyen. Amen.