Testvéreim! Ezt a két szentet először földrajzilag volna jó helyre tenni. Mert olvas az ember róluk, és hol az olvasható, hogy Zorárd meg Benedek, Zobor-hegyi remeték; hol az, hogy Szórád és Benedek szkalkai remeték; máskor meg, hogy András és Benedek Zoborhegyi meg szkalkai remeték.

Hát akkor hányan is vannak ők tulajdonképpen? És Zobor-hegyiek vagy szkalkaiak? S hol is van ez a Zobor-hegy?

Ketten vannak! András lengyel származású volt. Nem tudjuk, hogy a keresztségben milyen nevet kapott, de amikor fölvételét kérte a Zobor-hegyi bencés kolostorba, úgy mutatkozott be, hogy engem Zoerárdnak hívnak. Erre a magyarok azt mondták: szóval akkor te Szórád vagy (a Zoerárdnak ez a magyar megfelelője). Amikor beöltöztették, akkor kapta az András nevet. Tehát a Zoerárd meg a Szórád (Zorád), meg az András egy és ugyanaz a személy. – A Zobor-hegy pedig a Felvidéken van, közvetlenül Nyitra városa mellett, innen kb. 200 km légvonalban, tehát viszonylag közel. A ma ünnepelt két szent remete itt élt a Szent István király által alapított bencés kolostorban.

András remeteségből jött. Magyarországnak az északkeleti sarkánál, túl a határon, Lengyelországban volt remete. Fiatal korában ott találkozott Szent Romuáld tanítványaival. Ez a Romuáld az, akit nem olyan régen ünnepeltünk mint a remeteség föltámasztóját és a kamalduliaknak alapítóját, akinek tanítványai útra keltek Itáliából, és elmentek a világ végére is hirdetni Krisztust. Nekik akkor a világ vége a Kárpátoknak az északi oldala volt. Zoerard ott találkozik velük, ismerkedik meg velük. Egyszer csak úgy érezte, ez az én életformám. És remetetanítvány lett.

S mivel a hírek akkor is jártak a világban, egyszer csak jött a hír, hogy kicsit délebbre, a Kárpátoknak a másik oldalán épül egy ország, melynek királya, István nagyon jó király. Szereti a szerzeteseket és nagyon szívesen fogadja, ha igaz szerzetesek érkeznek az országába. Mert a király úgy látja, hogy a szerzetesek a kultúrát is hozzák magukkal. Általában tudnak írni-olvasni, tudnak földet művelni. Tudják, hogyan lehet emberi körülményeket teremteni a legvadabb környezetben is.

Akkor ez a Zoerard egyszer csak bezörgetett a Zobor-hegyi kolostorba. De ott nem is olyan sok idő – mindössze 2–3 év – után föltámadt benne a remete. Föltámadt benne a remeteség igénye, a csönd, a magány vágya. Úgy érezte, hogy Istennel, a mennyországgal igazán csak ott tud – nemcsak találkozni – együtt is lenni! Úgy érezte, neki nem a közösség dolgaiban kell tanúskodnia az evangéliumról, hanem a magányban.

Kezdte mondani az apátnak: „Apát úr! Itt minden nagyon jó és rendben van, és nyilván az életszentségnek útja az, amit ez a kolostor él, de nekem más lenne a dolgom. Elenged?” Az apát erre mondhatta volna azt is: „Nem! Menj a szamarakhoz, menj a juhokhoz és tedd a dolgod.” Mondhatta volna. Andrást azonban elengedték.

Akkor ő Nyitrától északkeletre talált egy barlangot, amit olyannak ítélt, hogy abban valószínűleg a legkeményebb télben sem fog megfagyni. Mert a tél a remetéket sem kímélte. Ott kezdett remetéskedni. A Romuáldtól kapott tanácsok szerint tudta, hogy néha meg kell jelennie a kolostorban. Először is be kell számolnia az apátnak arról, hogyan él. Meg be kell számolnia a tapasztalatairól, olykor ruhát is kell kérnie, olajat meg sót, s egy-két alapvető élelmiszert. Megmegjelent tehát a kolostorban.

S ilyenkor a kolostorbeliek fölfigyeltek arra, hogy ez az András egyre inkább elmélyül. Amikor ott volt közöttük, megérezték benne, hogy ez az ember Isten közelében él. S kezdték látogatni. Az egyik fiatal szerzetes, a Benedek nagyon fölfigyelt rá. És egyszer csak fölismerte, hogy neki is hasonló formában kellene élnie. S amikor az András meghalt, visszahozták és a nyitrai székesegyházban eltemették, akkor Benedek bekopogott az apáthoz, és azt mondja: „Apát úr, én a szentatyák életéből úgy tudom, hogy egy ilyen remetebarlang mindig lakót igényel. Megengedi nekem, hogy átvegyem az Andrásnak a helyét?” Az apát pedig elengedte.

Benedekről a hagyomány azt őrzi, hogy egyszer csak rablók támadták meg, és követelni kezdték: „Add elő a kincset, amit őrzöl! Mert mi mást csinálhatsz te itt a barlangban, mint hogy valakinek a kincsét őrzöd!”

Amennyiben ismerték egymás nyelvét, Benedek valószínűleg elkezdte nekik mondani: „Bizony őrzök én egy kincset, de azt nem a barlangban, hanem a szívemben őrzöm, s az nem valakié, hanem mindenkié, de azt sajnos nem lehet pénzért venni. Mert az a mennyek országa.” Erre a rablók valószínűleg megdühödtek: „Még szemtelenkedsz is?!” És megölték.

Az Egyház úgy ünnepli a remetéket, hogy itt a földön ők jutottak a legközelebb az Istenhez. Akik tényleg semmi mást nem csinálnak, mint a csöndben és a magányban imádkoznak és vezekelnek a többiekért; és szemlélődnek. Együtt vannak az Istennel.

Ilyenkor, a remeték ünnepein jó meghallanunk, hogy minden emberi élet – még ha a legnagyobb tömegben, a legnagyobb közösségekben telik is – magányban fejeződik be. Remeteségben. És egy jó élet olyan, hogy amikor elmagányosodik, akkor abban a magányban ott van az Isten.

Régiekről mondják, hogy falun az öreg gazdák kiköltöztek az istállóba, azután míg a többiek járták a határt, tették a dolgukat, ők ott ültek kinn az istálló ajtajában, s úgy tűnt, hogy nem csinálnak semmit. Tették azt, amit a remeték. Szemlélődtek, és tapasztalták, hogy ez a világ elmúlik. Tényleg elmúlik. S ennek tudatában tudtak derűsek lenni. Tudtak ebből az Istennel élt magányból meghalni.

Ez mindenkinek föladata. Ez a két szent remete, András és Benedek imádkozzon értünk, hogy időben megtaláljuk Istent, és amikor elmagányosodunk, akkor már tudjuk: „Ebben a magamra maradottságban, magányban, Uram Istenem, már csak Te vagy meg én vagyok. És ez nem baj. Mert ha tiszta lélekkel vagyok Veled, ha tisztuló szívvel vagyok Veled, akkor már a mennyország kapujában vagyunk, együtt, Te meg én.” Amen.