Testvéreim! Ma az egész földkerekségen, de a mennyországban is a Szűzanya születésnapja van. A Földön mindazokkal együtt, akik elhiszik, hogy a haldokló Jézus – miközben az életét adta a mi üdvösségünkért – minket is odaajándékozott gyermekként az Édesanyjának, ma útrakelünk és elmegyünk a Szűzanyához, Édesanyánkhoz, köszönteni őt.

Nagy fölismerések születhetnek, amikor egy gyermek az édesanyját a születésnapján köszönti. Mert egy gyermek – amikor már nem két éves, hanem hét, tíz, tizenöt – ezen a napon találkozik talán először az élet igazságával, meg egy fölfedezéssel. A kicsi gyermek az édesanyjára elsősorban úgy tekint, mint az élet forrására, aki van és akitől született. Neki köszönheti, hogy van. De egy 7 év körüli gyermek fölfogja, hogy nemcsak neki van születésnapja, hanem az édesanyjának is! Amikor igazán gondolkodni kezd, akkor ezen a napon eszmélhet rá talán először arra, hogy az élete forrása nem is az édesanya, hiszen ő, az édesanya is született.

Nagy pillanat ez! Mert ekkor nyílik ki az a távlat, hogy édesanyámnak is van édesanyja, aki nekem nagymamám, neki is volt édesanyja, aki nekem a dédmamám... – az életnek a forrása nem ember, hanem az Isten! Aki mindegyikünknek adja és adta az életet.

Egy másik ilyen, szintén az édesanya születésnapjához kötődő élmény, hogy a gyermek egyszer csak megpróbál valami ajándékot adni. Azután esetleg már felnőtt, amikor fölfogja, hogy a tulajdonképpeni ajándék az, hogy elmegyek hozzá. És egy halló fülű ember egyszer csak kezdi a születésnap örömében hallani az esetleg ki sem mondott kérdést, ami az édesanyának a szemében ott van: „Gyermekem! Megtetted, amit kértem tőled? Már nem élsz mellettem, esetleg évente csak egyszer jössz haza, de ugye, emlékszel rá, hogy én mondtam neked egy-két dolgot. Megtetted?”

Ennek egy változata, amikor családostól érkezik már haza a gyerek, és a mama észreveszi, hogy a fia és a menye között valami nincs rendben. És ő meglátja, hogy „A fiam nem vágja le a körmét. Ezzel idegesíti a menyemet.” És akkor mondja neki: „Kisfiam, figyelj arra, hogy időben vágd le a körmödet!” És születésnapról születésnapra ez a kérdés a mama részéről elhangzik: „Kisfiam! Megtetted?” Egyszer csak ez a fiú rájön, hogy a legnagyobb öröme az édesanyjának az lesz, ha a következő születésnapra úgy megyünk el, hogy ő látni fogja: megtettem, amit kért.

Mi a Boldoságos Szűzzel valahogy így vagyunk. Eljövünk hozzá a születése napján köszönteni őt; eljövünk abba a templomba, melynek oltárképe épp ezt mutatja, hogy ez a születés valami egészen rendkívüli dolog, mert a kislány, aki megszületett, már a születésekor – sőt, mi tudjuk – már a fogantatásakor tőlünk, bűnös emberektől úgy különbözik, mint az arany a hamutól (a kicsi újszülött Mária teste ezért van bearanyozva). Az az élet, amit az Úr benne elindított, megmarad.

De a Szűzanya a szentleckében elkezdte mondani: nem én vagyok az élet forrása. Én nem természetem szerint vagyok „arany” hozzátok képest – ezt én is kaptam! Ugyanattól az Istentől kaptam ajándékba ezt az életet, mint ti. Csak nekem Isten külön küldetést szánt, a Megváltó anyjává kellett lennem, ezért lettem olyan, amilyen lettem. De az életünknek egyetlen közös forrása van, és ez az Isten. A Szűzanya az ünnepein egész évben ezt mondja el nekünk: „Gyerekeim, figyeljétek csak, milyen nagy dolgot művelt velem a Mindenható végig az életemen. Csak annyit kért tőlem, hogy engedelmes legyek, és én az ő kegyelméből ezt meg tudtam tenni. De az élet, amit hordoztam – a sajátom is, Jézusé is –, Istentől való. Mint a tiétek is.”

Ha erre egyszer az ember rájön: „Uram, Istenem, Tőled való az életem. Nem a szüleimtől, nem Ádámtól. Tőled! És Te vigyázol az életre. Ránk is. Rám is.” Ebből béke fakad.

Azután ha már nem először ül meg az ember Szűzanya-ünnepet, akkor egyszer csak a lelkiismerete elkezdi hallani a Szűzanyától azt az anyaian gondos kérdést: „Kislányom/kisfiam, megtetted azt, amit kértem tőled?” Eleinte az ember erre a kérdésre összehúzza magát, mert tudom én már, hogy mi az, amit a Szűzanya mondott, és nem csináltam meg. Vágatlan a körmöm... – De már megjegyeztem, tudom, hogy mit kért, mondott.

És az igazán szép ünnepek azok, amikor az ember úgy tud a Szűzanyához menni, hogy „Szűzanyám! Képzeld, az esetek többségében meg tudtam tenni, amit mondtál. Amiről senki nem tud, csak a mindentudó Isten meg te meg én. Meg azok, akik nem tudják megmagyarázni, hogy miért jobb mellettem lenni, mint a másik ember mellett. Miért jobb tőlem hallani a szót, mint egy másiktól. Szűzanyám! Te tudod. Ez annak köszönhető, hogy lassan elkezdtem megtenni azt, amit mondtál.”

Hát kérjük meg a Szűzanyát, ne fáradjon bele mondani – mindegyikünknek, személy szerint – azt, amiről ő a mennyországból pontosan látja, hogy „kislányom, kisfiam, neked, hogy jobb légy, hogy az életed erősödni tudjon, ezt meg ezt kellene tenned, amazt meg nem volna szabad tenned. Hallgass rám!”

Próbáljuk megígérni a Szűzanyának, hogy hallgatunk rá. Amit mond, megpróbáljuk megtenni. S ebben a szentmisében ővele együtt hálát adunk az élet forrásának, a mi mindenható Istenünknek. És a mi megváltó Krisztusunknak, Aki azért jött, s azért jön, most is, a szentmisében is, hogy nekünk életünk legyen. Amen.