És útra kelve el is ment az apjához. (Lk 15,20)

Meddig tart a lejtő? Addig, amíg valaki rádöbben arra, hogy ha továbbcsúszik lefelé, elpusztul. A tékozló fiú a disznói között korgó gyomorral ezt ismerte fel: ha itt maradok, éhen halok.

„Ekkor magába szállt" - ezt így is lehet fordítani: magához tért. Egy szédült állapotból végre ráébredt a valóságra. Eszébe jut az otthon, az apja, s arra gondol: mi lenne, ha hazamenne. Már keresi is a szavakat, amelyeket az apjának mondana.

Nagy eredmény, ha valaki eljut idáig. Ha végre gondolkozik, a valóság talaján áll, és józanul felméri helyzetét. A Biblia ezt felébredésnek nevezi. De ha itt elakad, még elpusztul. Ezeket a gondolatokat tettnek kell követnie, a fiúnak valóban haza kell mennie.

Ez a lépés, amire mai igénk utal, elmarad sok jó szándékú, Istent kereső ember életében. Márpedig ha a lelki felébredést nem követi valóságos megtérés, visszatérés az Atyához, akkor a vágyak elhalnak, minden szép gondolat emlékké válik, s az illető csak a pokolban ébred rá arra, hogy Istentől most már véglegesen elszakadt, és ezen akkor már nem lehet segíteni.

Ez a fiú felismerte, hogy ha ott marad, meghal. S eldöntötte: nem akar meghalni. Élni viszont csak otthon lehet. Akkor felkel és hazamegy, mégpedig most mindjárt. Nem találgatja, hogy ki mit szól hozzá, nem tartja vissza az sem, hogy mi lesz a disznókkal, indul az apjához.

A bűnnel csak ilyen radikálisan lehet szakítani. Jézust nem lehet félig követni, mint ahogyan a Balatonból sem lehet egy fuldoklót félig kimenteni. És elméletben nem lehet senki keresztény. A megtérés: elfordulás a bűneinktől, és odafordulás Istenhez. Tettekben kivitelezve.