Jónás imádkozott Istenéhez, az Úrhoz a hal gyomrában. (Jón 2,2)

Jónást saját kérésére a hajósok bedobják a tengerbe, s a vihar erre elcsendesedik. Ennyire megkeményedhet egy ember szíve, hogy inkább a halált választja, mint az engedelmességet. Isten őrizzen bennünket ettől!

Az Úr azonban nagyon türelmes, meg akarja menteni Jónást. Ha egyelőre nem tud általa munkálkodni, akkor először benne dolgozik. Odaparancsol egy nagy halat, ami mint egy mentőcsónak megmenti Isten szolgáját a haláltól. (Sokat vitatkoztak ezen, de többször megesett már, hogy egy kék bálnából vagy ámbrás cetből élve szedtek ki balesetet szenvedett embert vagy delfint, fókát.)

A nagy halban végre megszólal Jónás. Eddig egy szava sem volt Istenhez, nem mondott sem igent, sem nemet, csak némán menekült előle. Most beszél, imádkozik. Néha mi is csak egy nagy halból - megoldhatatlan helyzetből, betegségből, valamilyen függőségből - kezdünk kiáltani Istenhez. Meg kell ezt várni, nem lehetne már előbb? Onnan is lehet, a legnagyobb mélységből is eljut Istenhez az imádság, de ő minket a vele való folyamatos, boldog párbeszédre teremtett. Ezt kellene gyakorolnunk.

Jónás imádkozik - de a szíve még nem változott meg. Vágyódik Isten után, elmondja, milyen szoros helyzetben van, de hiányzik belőle az, amivel a tékozló fiú kezdte: vétkeztem, de szeretnék újra neked engedelmeskedni. Amíg valaki ragaszkodik a maga igazához, és nem ad igazat Istennek, késlelteti a szabadulását.

Isten olyan türelmes, hogy ad még egy esélyt a makacs szolgának. „Az Úr parancsot adott a halnak, és az kiköpte Jónást a szárazföldre." Csak vissza ne éljünk Isten türelmével!