Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt... (Ef 2,1)

Kezdetben Isten szép küldetést adott az embernek, hogy legyen az ő képviselője a teremtett világban, s művelje és őrizze azt, amit Isten alkotott.

Egy képpel folytatva: alig kezdte el az ember ezt a boldog életet, megállt mellette a kísértő, és egy érdekes hajóútra hívta az „unalmas" éden-kertből. Az ember engedett a csábításnak, de amikor a hajóra lépett, lefogták, megkötözték, az evezőpadhoz láncolták, s azóta gályarabként tengeti életét. Már nem Isten az ura, de a maga ura sem lett, hanem az Isten elleni lázadás, a bűn uralma alá került. Tehetetlen, a helyzetén nem tud változtatni. Ezt az Isten nélküli létet nevezi a Biblia halálnak, s ennek a végleges formája a kárhozat.

Jézus Krisztusról azt tudjuk, hogy megjelent ezen a gályán, és kihirdette a jó hírt: aki hisz benne, az szabad. Ezek álljanak fel! Aki az ő szavára felállt, arról lehullottak a láncok, Jézus neve is ezt jelenti: szabadító, megmentő, üdvözítő. A vele való kapcsolat újra az életet jelenti a raboknak, ennek végleges formája az üdvösség.

A bűn uralma alól felszabadított ember újra képes küldetését végezni. Felismeri, milyen érdekes és fontos lehetőségeket készített el neki Isten, aki minket „jó cselekedetekre teremtett..., hogy azok szerint éljünk" (Ef 2,10). Az ilyen ember már nem rab, nem kénytelen szüntelenül Isten akarata ellen cselekedni, hanem képes őt megérteni, vele egyetérteni, neki engedelmeskedni. S eközben „valósul meg", lesz azzá, akinek Isten teremtette. Ez az igazi szabadság.

Ez a megszabadult, hitre jutott ember útja: küldetés, kárhozat, kegyelem, küldetés. A második állomásig mindnyájan eljutottunk. A kárhozat állapotából hív ki minket Jézus, hogy Isten kegyelmet nyert gyermekeiként újra eredeti küldetésünket tudjuk végezni.