És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. (Lk 24,30)

Amikor Jézus bement az emmausi kis házba, két meglepő esemény történt. Az egyik: az asztalfőre ült, imádkozott és ő adott enni a háziaknak. Ma is furcsa lenne, ha egy vendég így viselkedne. A másik: a háziak ezt tudomásul vették, elfogadták, hogy ő az Úr a háznál. És ezt követően ismerték fel, hogy a feltámadott Krisztus van jelen közöttük.

Jézus mint Úr lép be minden ember életébe. Aki elismeri őt Úrnak, az felismeri, hogy ki ő valójában, s a neki való folyamatos engedelmeskedés közben egyre jobban megismeri őt.

Hol ül Jézus a mi életünkben? Az asztalfőn, vagy kinn az ajtó előtt? Ő oszt mindnyájunknak azt és annyit, amennyit akar, vagy mi vetünk oda neki néha egy kis időt és figyelmet? Ő tanít meg minket az örök rendre, vagy mi utasítjuk néha még őt is rendre? Ő szabja meg mindennek a helyét az életünkben, vagy mi jelöljük ki a helyét valahol, ahol éppen jut neki egy kicsi? Érvényesül-e az ő uralma életünk minden területén korlátozás nélkül, vagy csak akkor akarjuk belerángatni ügyeinkbe, ha elakadtunk valahol?

Aki nem meri a hit bátorságával behívni őt, és nem akarja, hogy az ő uralma valósuljon meg a pénzügyei, szerelmi ügyei, munkája, egészsége, emberi kapcsolatai, időbeosztása, lelki kérdései és életének minden területén, az soha nem jut el arra az el nem múló húsvéti örömre, hogy Jézus él, és soha nem tapasztalja meg a vele való élet gazdagságát. Mert más dolog sok mindent tudni Jézusról, és más vele élni. Más lelkesedni érte, vagy engedelmeskedni neki. Más hallgatni őt, vagy követni. Más egy futó találkozás, és a vele való összeköltözés. Aki itt behívja őt, azt hívja be majd ama napon ő is magához.