Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá... (Lk 15,22)

A harmadik, amivel Jézus folytatja a mennyei Atya arcképének megrajzolását, az, ahogyan a példázatbeli apa mozgósítja a házat. Egészen eddig hallgatott, most azonban mindent megtesz, hogy visszatért fiát megvédje a szégyentől. A hosszú fehér ruha tiszteletet parancsolt, a gyűrű és a saru a fiúság jele volt, s a jogi formula rehabilitálta a tékozlót: ez az én fiam. Nem csavargó, nem gazember, még csak nem is béres, hanem a fiam. így nézzetek rá, így beszéljetek vele és róla! Ennek a gyereknek nincs múltja, tiszta lappal indul, csak jövője van.

Isten irántunk való szeretetében mérhetetlenül sok gyengédség van, s ugyanakkor az ő visszafogadó kegyelme radikális, megfellebbezhetetlen. Jó lenne, ha mi is ezt a radikális bocsánatot kérnénk el tőle nagy alázattal, és így tudnánk megbocsátani egymásnak is.

Elkezdődik az örömlakoma, és akkor ér haza az idősebb testvér. Őt felháborítja ez az egész, amit az apja művel. Ő, a jó fiú, csak öccse viselt dolgait látja, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ezt meg lehet bocsátani, és azok után újat lehet kezdenie otthon. Durván rátámad az apjára.

Az apa azonban őt is ugyanazzal a szeretettel veszi körül, mint másik fiát. Annak elébe futott, ennek utánamegy, és hívja a közös örömbe. „Örülnöd kellene, hogy a testvéred megjött." Ő azonban nem tud örülni.

Isten szereti a bűnbánattal megtérőt is, és az önelégülten duzzogót is. Egyiket a messzeségből vonzotta szeretete, másikat a közelből hívja magához, mert mindkettőnek őrá van szüksége.

Ismerjük mi már ezt az Istent? A valódi, az élő Istent, akit Jézus Krisztus jelentett ki nekünk és élt elénk. „Aki engem lát, látja az Atyát." (Jn 14,9)