Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának... Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. (Róm 14,7-8)

Gyászunkra nézve azt tanácsolja Isten igéje, hogy engedjük el a halottainkat. Vegyük komolyan, hogy minden Istené, s amikor ő elhív valakit mellőlünk, nem a miénket veszi el, hanem a magáéval rendelkezik. Szeretteinket is csak egy időre bízza ránk, egy időre ajándékoz meg egymással, hogy addig szeressük és őrizzük egymást.

Amikor pedig ez az idő letelik, adjuk vissza őket neki! Ne is találgassuk, hogy vajon hova kerültek, bízzuk őrá egészen! Istent tisztelő ember nem ragaszkodik halottaihoz, hanem átadja őket Teremtőjüknek.

Jób komolyan vette ezt, s ezért tudta súlyos gyászában elmondani:

„Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!" (Jób 1,21)

Kinek nehéz ez az elengedés? Aki bálványozta azt, akit elveszített, vagy akinek rossz a lelkiismerete mulasztásai miatt. Aki bálványozta, tegye most életében az első helyre Istent! Legyen valóság, amit az ének így mond: az űrt ő töltse ki! Egyedül ő tud adni igazi vigasztalást nekünk.

Akit pedig vádol a szíve, vegye komolyan, hogy sok mulasztást nem lehet már pótolni, de Isten kegyelme ezekre is elég! Vallja meg neki őszinte bűnbánattal, higgye, hogy bocsánatot kapott, s az Úrral való közösségben békessége lesz.

Egyvalamit soha nem vesz vissza tőlünk Isten: önmagát. Aki őbenne hisz, az is szegényebb lesz a gyászban, mert elveszített valakit, de nem lesz nincstelen, nem marad üres az élete.

A földön ha elvesztem
Szerelmem tárgyait,
Maradjon meg mellettem
Szerelmed és a hit;
Csak azt el ne veszítsem,
Mi benned, ó, Úr Isten,
Remélni megtanít!
(Fejes István)