...míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel... (Gal 6,10)

Miután az irgalmas samáriai meglátta az összevert embert, megállt és lehajolt hozzá. Mindkét mozdulat nehezünkre esik.

Megállni azért nehéz, mert rohanunk. Szorítanak a határidők, nem akarunk lemaradni a versenyben, hajszol a kötelesség, a megélhetés, a munkaadónk. A samaritánus is sietett úti célja felé, s időt veszített azzal, hogy segít. Ráadásul megállni is veszélyes volt ott, mégis megtette, mert az irgalmas ember szán időt arra, akiért felelősséget érez. Szán időt a házastársára, a gyerekeire, idős szüleire, beosztottjára, és a lelke, a hite táplálására is. És ezt soha nem bánja meg.

Mivel a sebesült a földön feküdt, le kellett hajolni hozzá. Az irgalmas ember nem leereszkedik, hanem lehajol. Aki leereszkedik, az a másikat alázza meg, aki lehajol, önmagát. De esetleg piszkos lesz a ruhája, véres lesz a keze, s ha az áldozat már halott, vallásilag is tisztátalanná válik. Ez azonban együtt sem nyom annyit a mérlegen, mint az, hogy életmentő segítségre van szükség. Ő nem önmagáért aggódott, hanem a másikért.

Az tud lehajolni, aki nem tartja magát különbnek másoknál. Aki tudja, hogy adósa lett Istennek, és mindenkire úgy néz: én tartozom neki, nem ő nekem. Aki le szokott térdelni Isten előtt, annak könnyebb letérdelnie sebesült felebarátja mellé is.

Mire van időm? Mire szánok időt? Mire nem lenne szabad időt áldoznom, hogy a fontosabbakra jusson? Kész vagyok-e lehajolni? Kit féltek ilyenkor: magamat vagy a másikat?

Jézus olyan mélyre hajolt utánunk, hogy két rablógyilkos között végezték ki a kereszten. De utolsó perceit is másokra áldozta: a gyilkosaiért imádkozott, s az egyik rablót beutalta a mennyországba. Irgalmasságot is tőle tanulhatunk igazán.