Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (Róm 8,14)

A szolga külső parancsra engedelmeskedik urának. A gyermek belső indításra engedelmeskedik apjának. Ugyanaz a lélek, ugyanaz a lelkület van bennük, egyet akarnak. A hívő számára Isten törvénye nem külső kényszer már, hanem belső késztetés. Önként, meggyőződéssel teszi azt. Nem lázad ellene, nem engedményeket kér belőle, nem kibúvókat keres, hanem mivel teljes szívéből szereti az Urat, teljes szívvel törekszik az engedelmességre is.

Erre a szabadságra segíti el Isten azokat, akik hisznek benne. Amikor a tékozló fiú elment otthonról, szolgalélekkel távozott. Keserű kötelességnek találta a munkát, nyűgnek az apai ház rendjét. Amikor hazatér, ugyanazokat a parancsokat kell teljesítenie, csak most már szereti azt, aki parancsol, s tudja, hogy neki is az a jó, ha engedelmeskedik. Itt van a helyén, itt lehet azzá, akivé lennie kell: szabad gyermekké, gazdag örökössé.

Mert a szabadság nem az, bogy azt teszek, amit akarok, hiszen ilyen lehetőség nincs. Hanem az az igazi szabadság, hogy azzá válhatok, akinek Isten teremtett. Ez pedig csak az Atyával való közösségben lehetséges, amikor Isten az ő Szentlelkét adja az embernek, aki így képes is engedelmeskedni neki. A külső törvény bensővé válik, a hívő egyet akar Istennel.

Ágoston írta: az Istentől teremtett ember képes volt Istennek engedelmeskedni, és azt megtagadni is, tehát nem vétkezni, és vétkezni is. A tőle elszakadt ember nem tud nem vétkezni (mindig csak vétkezni képes). Az újjászületett hívő újra tud vétkezni, és nem vétkezni is. A mennyországban pedig már nem tud vétkezni többé.

Jézus Krisztus a vétkezés kényszere alól szabadít fel arra az állapotra, hogy tudjunk újra nem vétkezni is, vagyis örömmel engedelmeskedni Istennek, aki jobban tudja, mi jó nekünk, mint mi magunk.

Én már szabad vagyok erre?