De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik...!" Bement hát, hogy velük maradjon. (Lk 24,29)

A két emmausi férfi megérkezett a falujába. Véget ért az a csodálatos bibliaóra, amelyet Jézus tartott nekik, megmagyarázva útközben a róla szóló próféciákat. Most ott állnak a házuk bejáratánál, Jézus pedig készül továbbmenni. S akkor kezdték őt unszolni, és behívták magukhoz.

Ez a mozzanat hiányzik sok Jézust kereső ember magatartásából. Sokan vannak, akik szívesen meghallgatnak egy-két róla szóló prédikációt, elolvasnak néhány ilyen témájú könyvet, még hívőkkel is örömmel beszélgetnek, de aztán az egész emlékké válik, alkalmi találkozás volt, nem hívják be Jézust határozottan az életükbe, hogy együtt éljenek vele.

Jézus szavai megmozgatták az emmausiak érzelmeit, később mondták: „Nem hevült-e a szívünk, amíg beszélt hozzánk az úton..." Derengeni kezdett az értelmük számára is sok igazság: „amikor feltárta előttünk az Írásokat". De az akaratuk most mozdult meg, amikor szinte erőszakosan behívták őt magukhoz. Ezt követően ismerték fel, és ez változtatta meg azután egész életüket.

Jézus a házukig kéretlenül ment. Van azonban egy pont, ahonnan csak akkor marad velünk, ha ezt kérjük. Ő nem erőszakolja rá magát senkire. Mellénk szegődik csüggedésünkben, elmond magáról sok mindent, de ezt nekünk kell kérnünk: maradj velünk! Így egy örökkévalóságra közösségbe kerülünk vele, és ez az üdvösség.

Még nem tudták pontosan, kit hívnak be, csak sejtették, hogy ő hiányzik az életükből. Mi már tudjuk, ki Jézus, és mit jelent a vele való közösség itt a földön és majd a mennyben is. Ő nem kéreti magát, de egyszer ki kell mondanunk teljes komolysággal, ha az üdvösséget akarjuk: maradj velünk!