...többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljétek le testi életetek hátralevő idejét. (1Pt 4,2)

A kereszténységet kezdettől fenyegette két végletes gondolkozás: a törvényeskedés és a szabadosság. A törvényeskedés azt vallja, hogy ha bizonyos előírásokat megtartunk, kapjuk érte az üdvösséget. A szabadosság ennek az ellenkezője: senki ne írjon elő semmit, mi szabjuk a normákat, és megoldjuk az életünket egyedül is. Mindkettő mögött az ember gőgje van. Az egyik így szól: én teljesítek, Isten fizet, a másik: nekem senki se parancsoljon!

Közben pedig észre sem vesszük, mennyire az emberi vágyak, szokások, igények szerint élünk: megmondják, mi illik, hogyan kell viselkedni, beszélni, öltözködni, boldogulni. És ezt gyakran gondolkozás nélkül áthagyományozzuk a gyerekeinkre is.

A keresztény szabadság ott kezdődik, amikor valaki felismeri: egyedül Isten tudja, hogyan lehetek azzá, akinek ő teremtett. S ebből a bizalomból az következik, hogy az illető önként elkezdi cselekedni Isten akaratát. Már nem mások befolyása, az események kényszere vagy saját romlott szíve diktál neki, hanem arra hallgat, aki neki mindig jót akar. Nem sodródik, hanem céltudatosan él. Szabaddá vált az Isten nélküli gondolkozás minden kényszerétől, s szabaddá vált az Istennek való következetes engedelmességre. Ez így paradox fogalmazás, de aki így él, tapasztalja, hogy szabad, s minden korábbi kísérlete egyfajta rabság volt ehhez képest.

Ugyanakkor tudja, hogy ez nem olyan teljesítmény, amiért neki Istentől bármi járna. Ez nem megelőzi az üdvösséget, hanem követi azok életében, akik már előbb Isten kegyelmét hittel megragadták. Ez a szabadság, az Isten akaratának felismerése és boldog cselekvése már gyümölcs, következmény. Pál apostol így nevezi: az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadsága (Róm 8,21).