De keressétek először az ő országát (királyi uralmát) és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. (Mt 6,33)

Ha tovább követjük a pusztában vándorló nép életét, számos jelét látjuk Isten gondoskodó szeretetének. Adott nekik éveken át kenyér gyanánt mannát, húsnak fürjeket, víztelen helyeken is friss karsztvizet, ha pedig megtámadták őket, a túlerővel szemben is győzelmet. Isten fontosnak tartja, hogy meglegyenek testi szükségleteink, Jézus Krisztus is belefoglalta a miatyánkba mindennapi kenyerünket.

A nép mégis gyakran zúgolódott, elégedetlenkedett. Miért? Mert amíg valaki csak Isten gondviselését élvezi, de nincs személyes kapcsolata vele, addig mindig hiányérzete van. Így is szokták mondani ezek az emberek: hiszek a gondviselésben. Amikor megjelenik valakiben a hála, akkor néz fel az ajándékokról az Ajándékozóra, s ha először kimondta: köszönöm, akkor kerül beszédes viszonyba Istennel. Akkor viszont már nemcsak Isten ajándékait követeli, hanem az élő Istennel való személyes közösségért hálás, s ez többet jelent, mint akármennyi ajándéka. A gondviseléstől eljut a Gondviselőig.

Isten azonban ennél is többet tartogat nekünk: önmagát adta ajándékul, amikor Jézus Krisztus személyében lehajolt hozzánk. S aki Jézust hittel befogadta az életébe, az a Gondviselőtől eljutott a Megváltóig, Isten gyermeke lett. Az tudja, hogy aki egyszülött Fiát feláldozta értünk, vele együtt mindent kész nekünk adni (Róm 8,32).

Merjük bátran minden anyagi, egészségi, testi, fizikai gondunkat is hittel Istenre bízni! De ne érjük be ennyivel, keressük az ő országát, cselekedjük akaratát, s meg fogjuk látni, hogy vele közösségben a kevés is mindig elég, a hiány is javunkra lesz, s mi is tudunk továbbadni másoknak tőle kapott testi és lelki ajándékokat.