(1) „Láttam az elnyomottak könnyeit, akiknek nincs vigasztalójuk.” (Préd 4,1–6)

Különböző társadalmi problémákra néz rá a prédikátor. Az elnyomottakra, akiket kizsákmányolnak, akiknek nincsenek jogaik. Látja a könnyeiket, és azt, hogy nincs vigasztalójuk. Nem a kívülálló, ténymegállapító filozófus szól itt, hanem az együttérző, szolidáris ember. Szomorúsággal tapasztalja az igazságtalanságot, a rosszat. Meghökkentő, hogy Jóbhoz hasonlóan fokozódik benne a keserűség, a részvét embertársait látva, egészen addig, amíg így kiált fel: jobb annak, aki már meghalt, annál, aki most éli át a gonoszságot! Sőt, annak a legjobb, aki meg sem született (2–3; Jób 3,1.11). E szenvedélyes kitörés után azért az élet pártján marad (9,4). Azután másokra néz: látja, hogy az egyik ember naplopó, a másik sikeres. Észreveszi azokat, akiknek szorgalmában az irigység és versengés a motiváló erő. Hajszolják magukat, hogy több legyen nekik, mint másoknak. Milyen hiábavaló szélkergetés ez is (4)! Nem csak a lustaság hiábavaló, a kegyetlen hajtás is lehet az. A rest nem dolgozik, de irigykedik a gazdagra, magát marcangolja vele (Péld 21,25), aki pedig kíméletlen robotra kényszeríti magát, stresszel, csak hogy többje legyen (5–6). Éppen úgy, mint ma.