(44) „…kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!” (Jn 11,33–44)

Jézus végre cselekvésre szánta el magát. Megrendülten sírt, de parancsot adott a kő elvételére (39), majd hálát adott (41), végül előszólította a halottat. Az egész annyira egyszerűnek tűnik, pedig ekkor Jézus a halál legsötétebb erőivel küzdött meg. Nyilvánvaló, hogy ez jómódú család, még saját sírbarlangja is volt. Talán ehhez mérten tekintélyük volt a környéken, de amikor jött a betegség, belépett életükbe a halál, majd ennek nyomában a gyász, mindez semmit nem ért. Vagyon, biztonság, pénz egy határig jelent bármit is. Az összeverődött, több napig ott ülő, együtt síró és jajveszékelő tömeg sem tehetett semmit, sőt mindez az emberi tehetetlenség látványos beismerése. Az egyetlen megoldás Jézus megjelenése volt. Szenvedett Lázár? Igen. Gyászolt a rokonság? Igen. Aztán jött Jézus, élet és halál ura, és minden új megvilágításba került. Lázár visszatért az enyészet földjére, a nyomorúságok és örömök jelen világába. Visszajött az életbe. Ebbe az életbe, a halandók világába. Visszanyert élete mulandó maradt, mégis jellé lett: azt hirdeti azóta is, hogy ahol Jézus van jelen, ott a megváltoztathatatlan relatívvá válik, és ahol feltárul a hit kapuja, ott új törvényszerűségek érvényesülnek.