(4b) „Isten elküldi szeretetét és hűségét.” (Zsolt 57)

Hány olyan helyzetre emlékszünk, amikor vágtuk a centit, hogy valami, ami megkeseríti az életünket, véget érjen. Amikor számoltuk a napokat, hogy az, ami nehéz, ami terhes, végre tovaszálljon. Ezek a várakozások még nehezebbek voltak, amikor nem tudtuk, meddig tart még a nehézségünk. Amikor csak a remény maradt, hogy talán már nemsokára véget ér, de pontosan nem tudtuk, mikor. A zsoltár írója is várja az oltalmat, védelmet, amíg el nem vonul a veszedelem. De mennyivel többet remél a problémájának elmúlásánál! A mélységben nemcsak segít az Isten, ismeri fel a zsoltáros, hanem szeretetét küldi el nekünk. Mennyivel több ez, mint maga a segítség, a puszta tény, hogy megoldotta a problémámat! És mi mennyiszer leragadunk ennyinél: „de jó, hogy véget vetettél ennek a problémának, Uram!” Mennyiszer csak a segítség kell, hogy oldódjon meg valami, legyen már végre vége. Azonban a megoldáson, a megkönnyebbülésen továbbmutat az Ige: ott az Isten szeretete. Ott a hűsége, amellyel bennünket tart. Tart most és örökké. Ezért tör ki a zsoltáros hangos hálával. Dagad az erőtől, a hajnalt már ő ébreszti lelkesedésében. Mert kapcsolata van, megtartó szeretetviszonya. Ilyen, amikor nem csak elfogadjuk egy nehézség végét, hanem felismerjük a szabadulásban rejlő szeretetet, hűséget. Feltölt, energiával halmoz el, célt ad, jókedvet és lendületet, az ő dicsőségére.