(2) „Hallgasd meg panaszomat, Istenem, figyelj imádságomra!” (Zsolt 61)

Hányszor gördülnek akadályok az imádsággal tervezett percek elé! Mennyiszer alakul másként az Isten Igéjének szánt időnk, mint ahogyan terveztük! A zsoltáros arra kéri Istent, hallgassa meg, figyeljen rá. Ő, aki messzire került a templomtól – ezáltal Isten közelségétől –, mégis imádkozik. Mégis kér, remél, kiált. Ez a példa adhat erőt nekünk is kérni, amikor lankadnánk. Imádkozni akkor is, amikor úgy érezzük, messzire sodródtunk az Úrtól. Bűneinket megvallani, még akkor is, ha nem akarunk szembenézni önmagunkkal. Ne csüggedjünk el, merjünk kérni! Még ha azt tapasztaljuk is, hogy az emberektől hiába kérünk bármit, saját magunknak kell megoldanunk az életünk nehézségeit. Engedjük, hogy Isten kijavítsa az emberek által megismert működésmódot, hogy megéljük, ő meghallgat, és figyel ránk, akkor is, amikor senki sem. Ne engedjünk annak a csábító – és Istentől távol tartó – kísértésnek sem, hogy esetleg önmagunkat érezzük kevésnek az imádsághoz. Isten a fiát küldte el értünk. Miért volnánk kevés neki? A zsoltáros el van zárva Isten közelségének kultikus megélésétől, menedék nélküli, kiűzetett állapotában az ima ad neki erős várat. Ez az ő menedéke. Az imádság az ő biztonsága, reménye. És a miénk is.