(2) „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” (Kol 3,1–4)

Néhány éve rövid ideig tanultam lovagolni. Az oktató többször elmondta: a ló valójában oda megy, ahova nézek, amerre a fejemet fordítom. Érzi a testem mozgásából, a súlypont elmozdulásából a fejem elfordítását, és azt követi. Hova nézünk? Mekkora súlya van ennek a kérdésnek a lovaglásban, és minden másban is: amerre nézünk, arra mozdulnak a dolgok. A hitünkben ugyanúgy, mint a családi életünkben, a céljainkban, a törekvéseinkben, emberi viszonyulásainkban. Mint a gyerekénekben: „jól vigyázz, kicsi szem, mit figyelsz…” A beszélgetésekben újra és újra elbűvöl a jelenség, hogy egy kis nézőpontváltással, másfelé figyeléssel mekkora változások érhetők el. Mennyire másként tudjuk meglátni a másikat és magunkat! S ugyanekkora a váltás abban is, ha az odafennvalókkal törődöm, és nem a földiekkel. Ha abba az irányba koncentrálok, gondolkozom, azon jár az eszem, hogy megváltott gyermeke vagyok Istennek: micsoda tágas teret kapok ezáltal az Úrtól! Mert amikor az odafennvalók felé fordítom a tekintetem, valami bennem is vele fordul. Nem a múltamhoz, a hiányomhoz vagy a csalódásaimhoz igazítom többé a mozdulataimat, hanem ahhoz, aki a mennyben ül, mégis közel.