(23) „…nem féltek…” (Zsid 11,23–29)

„Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!” – énekel a szorongatott Dávid (Zsolt 56,5), Ézsaiás próféta pedig így vall küldetéséről: „Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek” (Ézs 12,2). „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten…” – buzdítja Pál a kétségek közt hányódó Timóteust (2Tim 1,7). Mózes életének első szakasza, kezdve ellenszegülésével szüleinek félelem nélkül, amely csodálatos megmenekülését munkálta mindaddig, mígnem ő maga vált népének vezetőjévé és megmenekülésének eszközévé, azt mutatja, hogy az Istenbe vetett hitünk és a bátorságunk titokzatos módon összefüggenek. Csak a hit látja az isteni jutalmat, ezért a hit mértékén nem áll meg sem a politikai karrier lehetősége, sem a birodalom gazdagsága. Itt nem puszta lemondásról van szó. Az Istenre támaszkodás készsége, az Istenhez menekülés alázata, a benne való elrejtőzködés bátorsága – a teljes ráhagyatkozás nem tétlenség vagy öncélú protest; ellenkezőleg, ebből fakad életmentő szeretet, együtt szenvedés, kitartás (önuralom) és vezetői erény egyaránt. Ha a hit a nem láthatókról való meggyőződés (1), ez Mózesre nézve azt jelenti: látta azt, aki láthatatlant (2Móz 33–24). Dicsfényét azonban felülmúlja az örökkévaló Krisztus dicsősége (2Kor 3).