(40) „…ne nélkülünk…” (Zsid 11,30–40)

Most bomlik ki a buzdítás teljes értelme: a neves és példázatos elődök (a hit hősei) egyszerre vonzanak és riasztanak. Nóé istenfélelme utánozhatatlan, Ábrahám engedelmessége felfoghatatlan, Mózes félelemnélkülisége páratlan, a küzdő egyház történeti arányaiban eltörpülünk, és ez szinte kicsinyhitűvé tesz minket. Mikor leszünk mi olyanok, mint a honfoglalók, a bírák, a szent királyok, próféták, vértanúk, akikre nem volt méltó a világ? De nem ők a központ, hanem a jobbat készítő, különbről gondoskodó Isten, akinek az ígérete túlmutat Nóé családján, Ábrahám leszármazottjain, Mózes honfitársain – hozzánk vezet, férfiak és nők hosszú során át, akik győztesek és szenvedők, diadalmasok és megalázottak, de mindnyájan bizonyságtevők Isten hűségéről, és bizonyítékai Isten hűségének. Földi értelemben teljesen különböző a sorsuk, a helyzetük. Ám azonosak az Istenre hagyatkozó hitükben. Éppen ezért kell követnünk „azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket” (6,12). Ez a hit mintája: egészen Krisztusig vezetnek el a régiek, és Krisztus az, aki velük együtt bevezet a teljességre. Mintha azt mondaná: a régieknek be kellett várniuk minket, miközben ők készítették elő utunkat Krisztushoz. És azért kell őket követnünk, mert csak velük együtt örvendezhetünk a legfőbb „különbnek”. Ez a szentek közösségének titka.