(33/b) „…kik az én testvéreim?” (Mk 3,31–35)

Jézus elutasítja családja közeledését, akik próbálják kimenteni a tömeghisztériából. Jaj annak ugyanis, akit a tömeg a vállára emel, könnyen lezuhanhat onnan, hogy aztán más emelkedjen a magasba! Vajon Jézus nem méltányolta ezt a féltő szándékot, vagy lebecsülte a vérségi kötelékeket? Nem, ő ezt az ellentmondásos helyzetet arra használja fel, hogy rámutasson, mi a helyes sorrend Istenhez és emberekhez fűződő viszonyunkban. Nem azzal van a baj, mintha nem szeretnénk Istent és szeretteinket, hanem azzal: rosszul, önző módon tesszük. Akkor tudjuk csak jól szeretni egymást, bizalommal fordulni a másikhoz, őt elfogadni, ha azt keressük, mi a szándéka Istennek velünk, családunkkal, gyülekezetünkkel, népünkkel. Kérdés: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Ezt pedig vele állandó kapcsolatban, őt hallgatva, a gyülekezet közösségében ismerhetjük meg igazán. Megbocsátó szeretete tud egyensúlyt, békét teremteni közöttünk is. Jézus nemcsak mesterünk, példaképünk, hanem testvérünk is, mert Isten érte fogad el gyermekeinek. Nem megy haza a családjához, nem is hagyja el őket, hanem a családot hívja, akarja bekapcsolni a gyülekezetbe, a nagyobb közösségbe. Isten nem szétszakítani, hanem Krisztusban egybeszerkeszteni akar bennünket. Ő nagyobb a mi szívünknél (1Jn 3,20), többen beleférnek, mint a miénkbe.