(5c) „Aki ezeket teszi…” (Zsolt 15)

Mintha csak ott volnánk a jeruzsálemi templom kapujában, s együtt énekelnénk a zarándokokkal: „Uram […], ki tartózkodhat szent hegyeden?” Ki léphet be úgy, hogy valóban méltó az Úr vendégségére? A mi templomaink nem írnak elő a belépés előtt erkölcsi feltételeket, s bizony az úrvacsora előtti önvizsgálat is sokszor formálissá silányul. Pedig a valóságos találkozáshoz életünk Urával tiszta és alázatos szívre van szükség. S ha a zsoltárban sorolt feltételeket nézzük, végül egyetlen kérdés marad: ki képes betartani mindezt?! Még csak nem is büntetendő cselekményekről van szó, hanem arról a belső indulatról, amelyet nem lehet kívülről megítélni. Vagyis az elvárás kiterjed az egész emberre, annak látható cselekedeteire és belső irányultságára. Nem osztja fel az életet ünnepi viselkedésre egyrészt, hétköznapi viszonyokra másrészt, ahol megengedhető kisebb-nagyobb trükközés az embertárssal szemben. Egy életünk van, s azt vagy teljesen Krisztus uralma alatt éljük, vagy egyfajta lelki skizofréniában („Istennek is, világnak is egy kicsit”). De akkor mégis ki képes így, teljesen élni? A mi válaszunk egyedül Jézus Krisztus lehet, aki tisztán belépett a szentélybe, s mindazokat magával viszi, akik hisznek az ő bűnbocsátó erejében. A templomba lépve is csak benne találunk belső békét.