Nagy kárt okozhat azonban nekünk az ördög, anélkül, hogy észrevennénk, egy más téren, tudniillik amennyiben elhiteti velünk, hogy erényeink vannak, holott nincsenek. Ez valóságos pestis! Biztonságban érezvén magunkat, nem vesszük észre, hogy verembe esünk s abból azután nem is tudunk kivergődni. Nem mindig van valami tudatos halálos bűnről szó, amely a pokolba juttathat bennünket. De azért a lábunk bilincsbe van verve s nem vagyunk képesek előbbre jutni a szellemi életnek ezen útján, amelyről beszélni kezdtem s amelyről nem is feledkezem meg. De hát hogyan is juthatna előbbre az, aki belebukott a verembe? Ott kell elpusztulnia. Még hálát adhat Istennek, hogy nem a pokolig bukott! Előbbre jutása azonban a legjobb esetben is ki van zárva. Tegyük fel, hogy nem romlik meg egészen: még akkor is értéktelen lesz úgy önmagára, mint másokra nézve. Sőt még kárt is okozhat, mert mindaddig, amíg az a csapda ott van, mások, akik ugyanazon az úton haladnak, szintén beleeshetnek. Igyekezzék tehát kiszabadulni belőle és temesse be! Akkor aztán nem fenyegeti veszedelem, sem őt, sem másokat. Azt azonban határozottan mondhatom nektek; hogy ez a kísértés nagyon veszedelmes. Sokat tapasztaltam e tekintetben s azért beszélek róla, bár nem sikerül magamat olyan jól kifejeznem, amint szeretném.

Amennyiben csak szellemi örömökről van szó, ezeknél csak azt érezzük, hogy kapunk valamit s hogy annak fejében kötelesek vagyunk hívebben szolgálni. Itt ellenben az a meggyőződés fejlődik ki bennünk, hogy mi adunk Istennek valamit, amennyiben szolgálunk neki s hogy az Úr köteles bennünket ezért megjutalmazni. Ez azután lassankint nagy kárt okozhat. Egyrészt csökken bennünk az alázatosság, másrészt pedig nem igyekszünk megszerezni egyik-másik erényt, mert azt hisszük, hogy úgyis megvan bennünk.