Ami már most a szerzeteseket illeti, – és pedig mind a férfiakat, mind a nőket, – ezek természetesen szegények, vagy legalább is szegényeknek kellene lenniök. Sokszor azonban csak azért szegény az illető, mert tényleg nincs semmi birtoka; de adjon csak valaki neki valamit, úgy nem igen fog előfordulni az az eset, hogy azt, mint fölöslegeset, visszautasítsa. Mindig megvan az a hajlama, hogy készletben tartson valamit. Ha finom szövetből készült ruhát kaphat, akkor nem kér a durva szövetűből. Szereti, ha van valamicskéje, ha csak egy pár könyve is, amit szükség esetén zálogba lehet tenni, vagy eladni, mert hiszen jöhet valami betegség, s akkor az embernek többre van szüksége, mint amivel rendes körülmények között beéri. Én bűnös lélek! – hát ezt fogadtátok, amidőn ígértétek, hogy nem fogtok törődni önmagatokkal? hogy minden körülmények között teljesen Istenre bízzátok magatokat? Mert hiszen, ha folyton így gondoskodtok a jövőtök biztosításáról, akkor a biztos jövedelem jobb volna reátok nézve[1], amennyiben kevesebb szórakozással járna. Mert bár az ilyen dolgokat is meg lehet tenni anélkül, hogy bűnt követnénk el, azért nagyon jó, ha megértjük ezeket a gyarlóságokat, s belátjuk, hogy mennyire messze állunk mi az erénytől. Kérjük tehát azt Istentől és törekedjünk utána. Mert ha azt hisszük, hogy megvan bennünk, akkor elhagyjuk magunkat, s ami a legrosszabb, tévedésben vagyunk.