Ez tudtommal nagyon közönséges dolog a szemlélődő embereknél. Én sokakkal érintkeztem, s volt alkalmam tapasztalni, hogy úgy szeretik a szenvedést, mint mások az aranyat és drágaköveket, mert tudják, hogy őket az teszi gazdaggá. Az ilyeneknek eszükbe sem jut, hogy önmagukat becsüljék. Szeretik, ha mások észreveszik a hibáikat. Ha pedig mások részéről tiszteletet tapasztalnak a maguk irányában, sietnek őket gyarlóságaikról felvilágosítani. Így gondolkoznak származásukról is, mert tudják, hogy annak előkelő volta nem szerzi meg nekik a mennyek országát. Legfeljebb olyan esetben örülnek annak, hogy jó családból valók, ha ezt a körülményt Isten szolgálatában tudják kiaknázni. Ettől az egy esettől eltekintve, fáj nekik, ha többre tartják őket, mint amik, s nem kerül semmi nehézségükbe, sőt örülnek, ha másokat felvilágosíthatnak tévedésükről. Ha egyszer valakinek az Úristen megadta ezt a nagy alázatosságot s azt a nagy szeretetet és buzgalmat mindenben, ami Isten nagyobb dicsőségére szolgál: az annyira jut, hogy önmagáról teljesen megfeledkezik és még másokról sem tudja föltenni az érzékenységet vagy a sértődést.