Fontoljátok meg továbbá, nővéreim, hogy azt mondja: „Miképpen mi is megbocsátunk”, vagyis, hogy amint mondottam, bocsánatunkat bevégzett ténynek tekinti. Vizsgáljátok meg tehát alaposan, vajon az ilyen kegyelmek után, amilyenekben a lélek az imádság és pedig főleg a tökéletes szemlélődés folyamán részesül, megvan-e bennetek a teljes készség megbocsátani nemcsak ezeket a jelentéktelen, úgynevezett sértéseket, hanem igazi, súlyos sérelmeket is, s vajon, ha erre alkalom kínálkozik, tényleg megbocsátjátok-e őket? Mert ha nem, akkor ne sokat adjatok az imádságtokra. Az olyan lelket, amelyet Isten ilyen magasztos imádságban emelt Önmagához, ezek a sértések nem képesek többé megsebezni. Az ilyennek teljesen mindegy, vajon megbecsülésben van-e része, vagy pedig az ellenkezőben. Azaz, hogy rosszul mondtam, mert nem mindegy neki: sokkal rosszabbul esik neki a megbecsülés, mint a gyalázat; és terhesebb neki a jólét és pihenés, mint a szenvedés. Ha egyszer az Úr igazán megadta neki az Ő országát, akkor nem kér többé e világ országából. Azt pedig szintén megérti, hogy ez az igazi útja a magasabb fokú uralkodásnak, mert tapasztalatból tudja, mennyi haszon háramlik a lélekre és mennyire előrehalad, ha Istenért szenved. Ilyen nagy ajándékokban nem igen szokott Ő Szent Felsége másokat részesíteni, az olyanokon kívül, akik szívesen viseltek el máris nagy szenvedéseket az Ő kedvéért. A szemlélődő emberekre ugyanis – amint ezen könyv egy másik helyén mondtam – nagy szenvedések várnak, s azért az Úr csakis a kereszthordásban gyakorlattal bíró embereket választ ki ilyenekül.