Ó  én jó Uram! Hát nem Te vagy a mi példaképünk és Mesterünk?! Természetes, hogy az vagy. Már pedig mi volt a Te becsületed, dicső Mesterünk? Az az egy bizonyos, hogy bár megaláztak mindhalálig, nemcsak, hogy nem vesztetted el, hanem éppen azáltal szerezted meg mindnyájunk számára. Az Isten szerelméért, nővéreim, de téves úton járnánk, ha osztoznánk ebben a világias felfogásban! Téves az, elejétől végig. S adja Isten, hogy egyik-másik lélek még az üdvösségét is el ne veszítse azáltal, hogy ezekkel a gyászos becsületbeli kérdésekkel vesződik, anélkül, hogy tudná, mi is igazában a becsület. Utólag pedig azt gondoljuk, mily nagyot tettünk azzal, hogy nagylelkűen megbocsátottunk egyik-másik ilyen csekélységet, ami nem volt sem sértés, sem igazságtalanság, de egyáltalában semmi sem. Azután pedig, azon a tudatban, hogy „tettünk valamit”, önérzetesen kérjük az Urat, bocsásson meg nekünk, mivel mi is megbocsátottunk! Értesd meg velünk, Uram, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal; hogy üres kézzel járulunk elédbe; és bocsáss meg nekünk a Te nagy irgalmasságodban!

Mennyire becsülheti az Úr azt, ha szeretjük egymást! Mert hiszen az édes Jézus másra is hivatkozhatott volna mennyei Atyja előtt, s azt mondhatta volna példának okáért: „Bocsáss meg nekünk, Uram, mert sokat sanyargatjuk magunkat; mert sokat imádkozunk; böjtölünk; mert mindenről lemondtunk Érted; mert szeretünk Téged; mert készek volnánk az életünket Érted feláldozni.” Szóval más dolgokat is felhozhatott volna okul, nemcsak azt, hogy megbocsátunk. Talán azért választotta mégis ezt, mert jól tudja, mennyire ragaszkodunk ehhez a nyomorult becsülethez. A sérelmek megbocsátását tehát mint a részünkről képzelhető legnehezebb áldozatot ajánlja fel a nevünkben.