Látván tehát az édes Jézus a mi szükségünket, egy csodálatos eszközt talált ki, amellyel kimutatta irántunk való véghetetlen szeretetét. Azért úgy a saját, mint testvéreinek nevében kifejezte ezt a kérelmet: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, Uram!” Az Isten szerelméért értsük meg, nővéreim, mit kér a mi jóságos Mesterünk, mert életkérdés reánk nézve, hogy ne vegyük e szavakat fölületesen. Azt pedig, amit ti adhattok Neki, ne becsüljétek semmire sem, tekintve, hogy annyit kaptok Őtőle.

Mások bizonyára jobban értenek hozzá, én azonban a következőképpen gondolom ezt a dolgot: az édes Jézus megtette nevünkben azt a felajánlást s belátta, mennyire fontos reánk nézve, hogy azt teljesítsük. Látta azt is, mily nehéz nekünk ez a feladat, tekintve, hogy olyan gyarlók vagyunk, annyira hajlunk az alacsony dolgok felé s oly kevés bennünk a szeretet és a bátorság; s hogy következőleg csakis az Ő szeretetének és bátorságának látása képes belénk erőt önteni. Csakhogy nem elég azt egyszer látnunk, hanem kell, hogy mindennap szemünk előtt legyen. Ezek az okok bírták őt, nézetem szerint, arra, hogy velünk maradjon. Mivel pedig ilyen nagy jelentőségű és ekkora fontosságú dologról volt szó, azt akarta, hogy az örök Atya kezéből kapjuk azt meg. Ők ketten ugyan teljesen egyesülve vannak s amit az édes Jézus a földön tett, azt Isten megtette az égben, mert hiszen az akaratuk mindenben egyezett. De bár az Üdvözítő ezt nagyon jól tudta, azért mégis jónak látta így rendezni a dolgot. Az édes Jézus ugyanis mint ember annyira alázatos, hogy bár tudta, hogy Atyja szereti Őt és gyönyörűségét leli benne, mintegy engedélyt akart arra kérni, hogy velünk maradhasson. Jól tudta, hogy ezzel a kérésével többet kér, mint a többivel; hiszen előre látta, milyen halálra fogják ítélni s mennyi gyalázatot és sértést kell elszenvednie.