Azt mondjátok talán, leányaim, hogy minek is beszélek én nektek erényekről, mikor van könyvetek elég, amelyekben olvashattok róluk? Hogy ti a szemlélődésről akarnátok valamit hallani. Azt mondom erre, hogy ha csupán az elmélkedésre vonatkozólag kívántatok volna felvilágosítást, akkor is beszélhettem volna az alázatosságról, s ajánlhattam volna ezt mindenkinek, még abban az esetben is, ha az illetőnek egyéb erényei nem is volnának. Mert ez az eszköze az összes erények megszerzésének; gyakorlása pedig életbevágó érdeke minden kereszténynek. S akármennyire elvetemült legyen is valaki, igyekezzék azt gyakorolni, mihelyt érzi, hogy Isten őt ily nagy jóra indítja. Erről én másutt is írtam, aminthogy írtak róla olyanok is, akik értik azt, amiről írnak; mert Isten látja lelkemet: én igazán nem értem. Ellenben a szemlélődés egészen más dolog, leányaim. E tekintetben valamennyiben tévedésben vagyunk. Ha olyasvalakit látunk, aki annyira jutott, hogy minden nap elég hosszú ideig gondolkodik bűneiről - már pedig ez csak kötelessége mindenkinek, ha nem akar méltatlan lenni a keresztény névre – azonnal azt mondjuk rá, hogy íme mennyire szemlélődő, s azt kívánjuk tőle, hogy legyenek meg benne azok a nagy erények, amelyek az erősen szemlélődő embereket jellemzik. Sőt ő maga is így gondolkozik önmagáról, pedig téved. Nem tudta ugyanis a játék kezdetén ügyesen elrendezni a figuráit, s azt hitte, elég ismerni azokat, hogy az ember mattot adhasson; pedig ez lehetetlenség. Az a király, akiről mi beszélünk, így nem hajlandó meghódolni, hanem csak úgy, ha az illető előbb önmagát egészen neki ajándékozza.