Ez az elv nagyon fontos a kolostori életben. Minél szentebb valaki közületek, annál szívélyesebb legyen a többi nővérrel szemben. S még ha rosszul is esnék nektek, hogy egyiknek-másiknak viselkedése nem olyan, amilyennek ti szeretnétek, sohase hidegüljetek el irányukban, mert csak így lesztek hasznukra, s így fognak szeretni benneteket. Igyekezzünk nagyon kedvesek, szívélyesek és szolgálatkészek lenni mindenki iránt, akivel dolgunk van, főleg azonban a mi nővéreinkkel szemben.

Azért is törekedjetek azt igazán megérteni, leányaim, hogy az Úristen nem akad fönn mindenféle apró-cseprő dolgon, mint ahogy ti gondoljátok. Ne engedjétek, hogy a lelketek megmerevedjék és a bátorságtok lelohadjon, mert nagyon sok jót vesztenétek el. Legyen meg bennetek a jó szándék és az eltökélt akarat, mint mondtam, hogy nem bántjátok meg az Istent, de azután ne engedjétek, hogy a lelketek begubózza magát. Mert azzal nemcsak hogy nem lesz szentté, hanem sok minden tökéletlenséget szed föl, amelyeket az ördög más utakon csempész beléje. Főleg pedig nem lesz oly mértékben hasznára önmagának és másoknak, mint ahogy tehetné.

Íme látjátok tehát, hogy ezen két erénynek, az Isten iránti szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a félelemnek mindig előttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk, nem szabad magunkat biztonságban éreznünk; ez nagyon veszedelmes volna. Így értette ezt a mi Tanítónk, s azért intézte Atyjához a Miatyánk végén ezeket a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy erre szükségünk van.