Fejtegeti, hogy mit sem ér a mondottakról lemondani, hacsak le nem mondunk önmagunkról is; s hogy miképpen függ össze ez az erény az alázatossággal.

Azt hihetnők, hogy ha egyszer elszakadtunk a világtól és rokonainktól s bezárkóztunk ide, úgy amint azt az eddigiekben mondottuk: mindent megtettünk. Ó nővéreim, ne bízzátok el magatokat s ne aludjatok el, nehogy úgy járjatok, mint az az ember, aki a rablóktól való féltében gondosan bezárja az összes ajtókat s azután szép nyugodtan lefekszik, nem tudva azt, hogy a rablók bent vannak a házában. Hiszen tudjátok, hogy a házitolvaj a legrosszabb. Mi pedig hát bizony csak ilyenek vagyunk s ha nem vigyázunk s nem igyekszünk mindnyájan megtagadni saját akaratunkat – és pedig nagy gondossággal, mert ez mindeneknél nagyobb érdekünk –, akkor bizony sok minden fogja befolyásolni azt a szent szabadságot, amelyre törekszünk. Lelkünk terhelve lesz földdel és ólommal s nem lesz képes fölrepülni Alkotójához.

Ezirányban nagyon hasznos, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy mily hiúság minden dolog s mily hamar ér véget. Ez a gondolat elvonja szeretetünket ezektől az értéktelen dolgoktól s arra irányítja, ami örökké tart. Gyönge eszköznek látszik, pedig mégis nagy erőt ád a léleknek. Nagyon vigyázzunk arra, hogy amint valamit, akármilyen csekélység is, megszeretünk, azonnal verjük ki a fejünkből és irányítsuk érzelmeinket Istenre. Ő szent Felsége meg fog ebben segíteni minket. Nagy kegyelem reánk nézve, hogy ebben a házban ez nagyobbrészt így történik. De azért mégis csak mindig kemény dolog az, elszakadni önmagunktól és szembeszállni saját énünkkel, mert hát nagyon szeretjük ám önmagunkat.

Itt van helyén az igazi alázatosság, mert nézetem szerint ez és a lemondás mindig együtt járnak; olyanok, mint az édes testvérek s nem szabad őket egymástól elszakítani. Ne is az ilyen testvérekre értsétek azt, amit mondtam; ezeket ne tartsátok távol, hanem öleljétek szívetekhez, szeressétek és ne hagyjátok el őket egy pillanatra sem.