Én csak azokról az említett megengedett vonzalmakról beszélek, amilyenek miközöttünk is előfordulnak, s amilyenekkel a rokonok és jóbarátok viseltetnek egymás iránt. Ez az egész szeretet abban a vágyban csúcsosodik ki, hogy valahogy meg ne találjon halni az, akit szeretünk. Ha a feje fáj, nekünk a szívünk vérzik, ha szerencsétlenség éri, akkor, mint mondani szokták, végünk van; és más hasonló dőreségeket követünk el. Azzal a másik barátsággal egészen másképp áll a dolog. Igaz ugyan, hogy emberi gyarlóságunk érzi valamelyest barátunk szenvedését, de az ész azonnal felülkerekedik és csak azt nézi, hasznára van-e a lelkének? vajon növekesznek-e ezáltal erényei? vajon türelemmel viseli-e azt? – s azután imádkozik érte, hogy Isten kegyelméből legyen türelmes és szerezzen érdemeket azzal a szenvedéssel. Ha a tökéletes ember látja, hogy barátjában mindez megvan, akkor egyáltalában nem fáj érte a szíve, sőt örül és meg van elégedve. Igaz ugyan, hogy szívesebben szenvedne ő maga, semhogy barátját lássa szenvedni, de csak abban az esetben, ha a szenvedés érdemét és hasznát neki juttathatná. Arról azonban, hogy nyugtalankodjék, vagy aggódjék miatta, szó sem lehet.

Ismétlem, hogy nézetem szerint ez a szeretet hasonló ahhoz, amelyet a mi szerelmes Jézusunk érzett irántunk. Akikben megvan ez a szeretet, azok nagy hasznára vannak másoknak, mert magukra vállalnak értük minden fáradságot, a gyümölcsöket pedig nekik engedik át. Az ő barátaik tehát nagyon sokat nyernek, de higgyék is el, hogy ez a szent barátságuk csak akkor lesz maradandó, ha elszántan és tökéletesen a mi Urunk nyomaiba lépnek és teljes erővel igyekeznek haladni a mennyei haza felé, amint ezt Szent Mónika és Szent Ágoston tették; ellenkező esetben ez a barátság meg fog szűnni. Az ilyen lélek ugyanis nem képes kétszínűségre barátaival szemben, s nem tudja elhallgatni, ha hibát vesz észre bennük. Sőt ahányszor ilyesmit lát, mindannyiszor szemükre veti, ha gondolja, hogy ezzel használ nekik; mert igazán szívén viseli lelki javukat. Egyébként az ilyenek nem törődnek az egész világgal, de ezzel az utóbbi dologgal annál inkább. Nem képesek másként viselkedni, nem tudnak hízelegni, sem pedig barátaik előtt valamit eltitkolni. Azoknak vagy meg kell javulniok, vagy pedig vége a barátságnak, mert az ellenkezőt nem képesek, de nem is lehet elviselniük. Állandó harc volna közöttük. A világ nem érdekli őket, s azt sem nézik, hogy mások híven szolgálják-e Istent, mert csak önmagukra van gondjuk: azonban barátaikkal szemben nem képesek ilyen közömbösen viselkedni. Semmi fölött sem képesek szemet hunyni s még a porszemet is észreveszik rajtuk. Merem mondani, hogy súlyos kereszt nekik ez az érzelem. Annál boldogabb azonban az az ember, akit ilyen lélek szeret! Áldott az a nap, amelyen megismerkedett vele!