Gondoljunk csak vissza a mi őseinkre, azokra a remetékre, akiknek
nyomaiba akarunk lépni. Mennyi fájdalmat tűrhettek el teljes
egyedüllétben; mennyit fázhattak, éhezhettek; mennyit szenvedhettek a
forró naptól, a nyári hőségtől s Istenen kívül nem volt senkijök,
akinek panaszkodhattak volna. Azt hiszitek talán, hogy vasból volt a
testük? Éppen olyan gyönge szervezetük volt bizony, mint minekünk. S
higgyétek el, leányaim, hogyha egyszer elkezdjük megfékezni ezt a
nyomorult testet, akkor már nem okoskodik annyit. Másoknak kötelessége
gondoskodni minden szükséges dolgotokról. Ezért, ha csak nem komolyabb
a bajotok, ne is törődjetek magatokkal. Ha mi nem számolunk azzal az
eshetőséggel, hogy meghalhatunk; vagy hogy az egészségünk tönkre
mehet, úgy soha sem megyünk semmire. Törekedjetek ezeket a dolgokat
semmibe se venni s bízzátok magatokat Istenre, akármi történjék. Vajon
mi van abban, ha meghalunk? Hányszor megcsúfolt bennünket a mi
testünk: talán nincs jogunk ahhoz, hogy olykor mi űzzünk csúfot vele?
Higgyétek el, hogy ezzel az elszántsággal többet érünk el, mintsem
gondolnók; mert ha az Úr kegyelmével újra és újra felújítjuk
magunkban, lassankint mégis csak urai leszünk a testünknek. Pedig
ennek az ellenségnek leküzdése nagyon fontos dolog reánk nézve, ha
győztesen akarunk kikerülni ezen élet harcaiból. Adja Isten, hiszen Ő
mindent megtehet. Csak az érti meg, én szerintem, hogy mekkora
haszonról van itt szó, aki egyszer már győzelmet aratott ebben a
harcban. Oly nagy ez a haszon, hogy az ember utólag semmibe sem veszi
a szenvedést, amelynek árán megszerezte ezt a nyugalmat és hatalmat.