Azért hangsúlyozom ezt annyira, mert nagyon fontos s nézetem
szerint ez az egyik oka annak, hogy némely kolostorban annyira
meglazult a fegyelem. Ez a mi nyomorult testünk ugyanis olyan
sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki,
annál többre van szüksége. Csodálatos dolog, mennyire szereti, ha
dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a
követelôdzésre, befonja a szegény lelket s megakadályozza abban, hogy
elôrehaladjon. Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb
helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék; mert
a szegénység és a kényelem nem járnak együtt. Gondoljatok arra is,
hány férjes nô van -- s én magam is ismerek ilyeneket, még pedig
elôkelô nôket -- akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben
nem mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Már pedig
azt tudhatná az ilyen magamforma bűnös lélek, hogy nekünk csak nincs
jogcímünk nagyobb kényelemre, mint azoknak s nem azért jöttünk ide,
hogy élvezzünk s kényelemben éljünk! Ha már megszabadultunk attól a
sok szenvedéstôl, amely kijutott volna nekünk a világban, talán
valamit mégis csak elviselhetünk Isten szerelméért, anélkül, hogy
telepanaszkodnók vele a házat! Hányszor elôfordul, hogy az olyan
férjes nô, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri
megtenni, hogy más elôtt öntse ki szívét, hanem szótlanul viseli
szenvedéseit; mert a férje megharagudnék, ha megtudná, hogy másoknak
elmondta bajait, vagy panaszkodott. Mi pedig azokból a bajokból,
amelyeket bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset
elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? Hiszen különben is
vajon mit segít az a betegségen, ha másoknak elmondjuk?